A királyról, Elvis Presley-ről művésznevet választani, ez a magabiztosak között is bátor lépésnek számított a hetvenes években, de Elvis Costello (született: Declan Patrick MacManus, 1954) bámulatos karrierje minden tekintetben megfelel a név követelményeinek. A dalszerzők elitjében Count Basie, Burt Bacharach és Paul McCartney mellett a helye, annál is inkább, mivel mindhárom felsorolt legendával zenélt is a tökéletes dalok mestere. Élőben látni és hallani igazi kiváltság, különösen, mivel leghűségesebb zenésztársával, Steve Nieve billentyűssel érkezik a Müpába szeptember 30-án.
Nagyon kevés dalszerző akad, aki annyi kiváló szerzeményt jegyez, mint amennyit Elvis Costello. Alig néhányan vannak a popzene történetében, akik annyi pazar, remekbe szabott albummal büszkélkedhetnek egyhuzamban, mint ő 1977 és 1986 között. A két fenti csoport még kisebb halmaza tartalmazza azokat a legnagyobbakat, akik olyan változatosan, olyan műfaji sokszínűséggel dolgoztak, ahogyan a mi Elvisünk. Az „ő Elvisük”: apáink, nagyapáink hőse 1977-ben örökre elment, de a new wave-es, power popos debütlemezzel — minden idők egyik legjobb bemutatkozásával — ugyanabban az évben megérkezett az a szuperintelligens dalszerző-előadó, aki hasonló jelentőségű fejezetet érdemel a popzene nagykönyvében, mint a rock and roll alapító atyja.
Costello a new wave úttörője, aki fülbemászó, megragadó dallamú, gondolatébresztő szerzeményeivel meghatározó szerepet játszott a punk utáni gitáros popzenében, s aki a hetvenes évek végén kitágította a punk utáni korszak dalszerzői, előadói, zenei és szövegi eszköztárát. A dallam nagymestere a szövegírás terén is újító volt, neve gyakran szerepel Bob Dylané mellett, csak éppen ő egy másik időszakot határozott meg. Costello a punk dühét olyan irodalmi érzékenységgel és nyelvi játékossággal keresztezte, amilyen senki másnak nem volt birtokában kortársai közül. És úgy volt képes összeboronálni a legaktuálisabb korszellemet jelentő zenét az elavultnak ható régivel, hogy abból egyértelműen megszületett saját hangja.
Karrierjét három fázisra bonthatjuk. Első fejezet: a dühös fiatalember megreformálja a gitárzenét, aztán ő lesz az új Bob Dylan, vagy az új Van Morrison. Vagy egyik sem, mert az 1977 és 1986 közötti időszakban ő lett a popzene egyik nagy alakja — önmaga jogán. Korai albumai a pub rock, a power pop és new wave elemeiből kevertek punk utáni artisztikus zenét. Briliáns LP-k sora ez: My Aim Is True (1977), This Year’s Model (1978), Armed Forces (1979), Get Happy!! (1980). Már ekkoriban is a bátor stílusváltások, kanyarok jellemezték munkásságát. Ha úgy tartotta kedve, a country, a rockabilly és az americana felé tért el, de az ekkoriban kiadott rétegezettebb, érettebb albumai is megunhatatlanok: Imperial Bedroom (1982), Blood & Chocolate (1986).
Ezután azonban még ennél is nagyobb sokszínűségre kezdett törekedni. Az egyik meglepő lemez követte a másikat, az egyik váratlan együttműködés hozta maga után a teljesen más módon építkező következőt. A Brodsky Quartettel kamarazenélt, Bill Frisell jazzgitárossal koncertlemezt adott ki, Burt Bacharachhal barokkos szoftpop-dalokat szereztek, a svéd operaénekessel, Anne Sofie von Otterrel a klasszikus és a pop határvidékét kutatták, a jazz/r&b-zongorista Allen Toussaint-nal a New Orleans-i rhythm & blues előtt tisztelegtek, a legjobb élőzenekaros hiphop-csapattal, a The Rootsszal pedig természetesen funkrockoltak, rapes kikacsintásokkal. És még hosszan lehetne folytatni: Costello írt klasszikus balettzenét, aztán amikor egymásra találtak Diana Krall-lal, kiadott egy csokornyi vokális jazzt Frank Sinatra stílusában, később a bluegrass-lemez sem maradt ki, sőt, amikor a 2010-es években minden korábbinál népszerűbb lett a latin zene a mainstream popban, akkor a This Year’s Model dalait olyan latin sztárokkal énekeltette el spanyolul, mint Juanes vagy Luis Fonsi.
Harmadik jellemző korszaka erős átfedésben van a másodikkal, de Costello a nagy kalandozásban időnként visszatér „klasszikus” rockos megszólalásához is, és ezek a lemezek végképp bizonyítják csúcskategóriáját, hiszen harminc-negyven évvel a karrierkezdet után is tud egy teljes albumon át mindvégig virgonc, szellemes, nagyigényű, de magával ragadó is lenni. Olyannyira, hogy ezeket az LP-ket a többség élete fő műveiként ünnepelné: When I Was Cruel (2002), The Delivery Man (2004), Momofuku (2008), Look Now (2018), The Boy Named If (2022).
Hősünket egyszer már hallhattuk Magyarországon 2013-ban, szintén a Müpában, ám akkor szólóban zenélt, most viszont leghűségesebb muzsikus partnerével, a több mint negyvenöt éve társ Steve Nieve billentyűssel érkezik, aki meghatározó — és billentyűs hangszereivel hangzásban is egyenrangú — partner volt a két nagy Costello-kísérőzenekarban, a korábbi The Attractionsben, és a máig aktív Impostersben, és akivel párban természetesen sokkal dúsabb hangszerelésre képesek. Dalainak játékossága jóval inkább előtérbe kerül így, szebben fognak csillogni a tökélyre érlelt szerzemények, szóljon bármelyik is az est során. Nagy hiba lenne lemaradni, kihagyni ezt az egyszerinek ígérkező élményt.
