The King’s Singers: a név fogalom, a nagy múltú angol vokális szextett minden fellépése ünnep, az a koncertjük azonban, amelyet október 7-én hallhat a közönség a Müpában, kiváltképp emlékezetesnek ígérkezik, mivel a hat virtuóz brit énekes erre az alkalomra lemezbemutatóval készül: frissen megjelent Wonderland című CD-jük anyagát adják elő. A lemez gerincét Ligeti György kései remekei, a Nonszensz-madrigálok alkotják: a hat darabból álló ciklust a zeneszerző az együttes felkérése nyomán írta.
Szédítő belegondolni: a The King’s Singers ötvenöt éve, 1968-ban alakult. Fennállásuk során eddig összesen húsz különböző összetételben léptek fel, és a jelenlegi hat énekes előtt huszonhárman voltak korábban a szextett tagjai. A számtan akkor válik érdekessé — vagy inkább csodálatra méltóvá —, ha hozzátesszük, hogy a sok tagcsere közepette (ne feledjük, minden egyes váltáskor az egész repertoárt újra kell próbálni a frissen érkezővel) sohasem ingott meg a vokális és interpretációs tökéletesség szilárd építménye, soha nem csökkent a színvonal. A magyar közönség először a tízéves szextettel találkozhatott 1978 tavaszán a Zeneakadémián, egy felejthetetlen koncerten. Aki ott volt, emlékezetében talán ma is hallja…
A magyar zeneszerző-társadalom büszke lehet: előfordult, nem is egyszer, hogy a The King’s Singers magyar művet énekelt — és nemcsak Kodály Esti dalát, hanem olyan darabokat is, amelyeket a zeneszerző nekik írt. Szőllősy András számukra komponálta a lebilincselően könnyed humorú Fabula phaedrit és a megrendítő Misererét, az utóbbi években pedig Gyöngyösi Levente kapott felkérést tőlük: a szextett ötvenéves fennállása alkalmából rendezett koncertek műsorán szerepelt a kolozsvári születésű zeneszerző Veni Iesu, veni amor című alkotása. Szőllősy két műve 1982-ben, illetve 1984-ben keletkezett, Gyöngyösié 2018-ban, közéjük esik tehát Ligeti sorozata, a Nonszensz madrigálok, amelynek keletkezési folyamatát az 1988-as és az 1993-as év határolja. A ciklus fokozatosan alakult ki, előbb négytételes volt, később két további madrigállal bővült.
Ligeti ízléséhez és képzeletvilágához fiatal éveitől élete végéig illett a groteszk, a fanyar, a burleszk, a morbid, a makabreszk, így azon sem csodálkozhatunk, hogy amikor vokális darabokat készült írni az angol együttesnek, abból az irodalomból válogatott, amely az angol kultúra történetében oly jelentős szerepet játszik: a nonszenszköltészet darabjaiból. Nem minden tétel alapul angol szövegen: három vers Lewis Carroll, az Aliz Csodaországban szerzőjének műve, egy madrigál szövegírója William Brighty Rands, egy másik a német Heinrich Hoffmann (Struwwelpeter „atyja”) sorainak angol fordítására készült, a második tételben pedig nem hallunk egyebet, mint az ábécé betűit — megzenésítve…
A szövegek világa: kifacsart helyzetek, jellegzetesen száraz humor, abszurditás megejtően naiv természetességgel keverve. Aki tud kottát olvasni és partitúrával hallgatja a hat madrigált, meggyőződhet arról, hogy a komponálásmód bámulatosan virtuóz, a szólamszövet rendkívül komplex, és az előadókat alig hihetően nehéz feladat elé állítja. Ligeti Nonszensz-madrigáljai már-már elénekelhetetlenül nehezek, azzá teszi őket a páratlanul igényes intonációs feladatok sokasága, a rengeteg kényelmetlen belépés, a metrika változékonysága és a pillanatonként változó előadói utasítások zuhataga. Ráadásul ezek a tételek nemcsak bravúros tudású énekesekre számítanak, de ugyanilyen virtuóz színészekre is. A Nonszensz-madrigálok kicsit színház is, akárcsak Ligeti utolsó műve, a szintén vokális Síppal, dobbal, nádihegedűvel.
A sorozat aranybánya az elemzők számára, a partitúra tele van zenetörténeti utalásokkal, amelyek a legkülönfélébb korok legkülönfélébb műveire és műfajaira hivatkoznak. Némelyik allúzió rejtett, de olyan is akad, amelyet mindenki meghall: az ötödik madrigálban (amelyben a vékonybajszú tőkehal — Kosztolányi Dezső fordításában: a keszeg — kéri a csigát, hogy haladjon kicsit gyorsabban), Anglia említésekor a zenébe halkan, alig észrevehetően beszűrődnek a brit himnusz hangjai… A The King’s Singers tagjainak talán a Nonszensz-madrigálokban egységgé gyúrt sokféleség, a hivatkozásokban felbukkanó zenei matériák színes kavalkádja adhatta az ötletet, hogy a ciklust különleges módon szólaltassák meg: a Ligeti-tételek között „kontrasztanyagként” Richard Strauss, Tallis, Janequin, Schubert, Ravel zenéjét halljuk, sőt a ciklus előtt és után is elénk gurul egy-egy zenei kakukktojás: Milligan—Langford, illetve Marland zenéje keretezi a sorozatot. Illik ez a tarkaság Ligetihez? Aki ismeri a zeneszerző termését, és tudja, hogy műveiben Frescobalditól Brahmson át az afrikai dobzenéig a legkülönfélébb hatások működtek termékenyítőn, csak helyeselheti a kellemesen színes társaságot, amelyben ezúttal a Nonszensz-madrigálok tételei forgolódnak. Annál is inkább, mivel egy közös nevező mégiscsak akad: az összes megszólaló zene a legmagasabb színvonalat képviseli, stílustól és műfajtól függetlenül.
A szünet után a derű jegyében megszólal Szőllősytől a Fabula Phaedri, majd könnyűzenei feldolgozások, Disney-filmzenék zárják a különlegesnek ígérkező estét.
