Woody Allen állandóan utal, idéz, parodizál — mégis eredeti. Mindig. Csak néha kicsit más. Filmjeinek közel hat évtizedes vonulata mégsem egyöntetű. Írói-rendezői munkásságának első évtizedét mélyen átjárja a stand-up komédia gondolkodásmódja. És a paródia iránti vonzalom. Folytatódik a Woody Allen-sorozat a Müpában: elsőként a Szerelem és halál kerül vetítésre november 13-án, ezt követően november 27-én az Annie Hall, december 11-én pedig a Manhattan.
Szerelem és halál
Tegyük hozzá, hogy ezek a paródiák nincsenek híján a kifinomult gondolatoknak. Ennek a korszakának egyik csúcsteljesítménye — egyben záródarabja — a Szerelem és halál (1975). Hogy miként találkozik a 19. századi orosz irodalom Szókratésszel és Ingmar Bergmannal Woody Allen boncasztalán, nehéz lenne elmesélni. Filmnek sokkal-sokkal szórakoztatóbb. Az viszont roppant izgalmas kérdés, hogy a korszakzáró mű után merre halad tovább a nagy Woody Allen menet.
Honnan is kezdjük? Mondjuk, a zsebkendővel! Meglehetősen kevesen vannak azok, akiket oly mélyen meghat egy stand-up produkció vagy egy paródia, hogy zsebkendőt ragadnának könnyeik letörlése végett. (A nevetés előcsalta könnyek nem számítanak.) Bármilyen elegáns legyen ugyanis a paródia, szükségszerű eleme az irónia. A parodista pedig kíméletlenül forgatja ki a paródia tárgyává tett műveket, stílusokat, alkotókat. Kívül kell állnia. Onnan mutogat a kifigurázottra. Maga mellé veszi a nézőt/befogadót, és együtt kacagnak. Egymás kebelén. Közben egymás hátát lapogatják, hiszen sikerült nevetségessé tenniük valamit, ami addig már-már éteri magasságokban lebegett, klasszikusnak és elérhetetlennek / érinthetetlennek tűnt. Barátságos élmény.
Annie Hall
Tegyük hozzá: a paródia nem ejt súlyos sebeket. Sőt! Olykor a paródia (lásd Karinthy Frigyes ilyen természetű műveit) kiemeli a parodizált művek alkotói jegyeit. Együttérzés kiváltására azonban alkalmatlan. Az 1977-es Annie Hall váratlan fordulat Woody Allen pályáján. A kívülálló, megfigyelő W. A. itt saját történetének résztvevőjévé válik. Hát persze, hogy ironizál. Önmagán is. Közben viszont megváltozik a nézőhöz való viszonya. A Fogd a pénzt és fuss! vagy az Amit tudni akartál a szexről… Woody Allenjén a rendező a nézővel együtt nevet egy nyüzüge lúzeren, de Alvy Singer már sokkal bonyolultabb képlet. Küzd a komplexusaival, az érzelmeivel, az előítéleteivel, és közben szeretetre, kötődésre vágyik.
Nevetünk? Hogyne. De közben előkerül az a kis textilnégyzet (ha még emlékszik valaki a régi zsebkendőre), mert csetlő-botló, hohmecoló hősünk nem csupán egy mulatságos figura, hanem sors. Míg a Szerelem és halál Borisz Grusenkójának a halála sem megrendítő, Alvy Singernek az élete is alkalmas arra, hogy elcsöndesedjünk a nézőtéren. Summa: négy Oscar-díj. Rágódhatunk rajta, hogyan is előzte meg George Lucas (Csillagok háborúja) és Spielberg (Harmadik típusú találkozások) filmjeit, de nem érdemes. Más kor volt, más eszmények.
Manhattan
Meg aztán van itt más is. A Manhattan—Los Angeles tengely. Szóval, hogy melyik végén is állunk. (Csak emlékeztetőül: Alejandro González Iñárritu filmje, a Birdman 2015-ben szintén négy Oscart vitt el. Majd’ negyven évvel az Annie Hall után ez a film is rákérdez a keleti, illetve a nyugati parti kultúra különbözőségére.) Innen, az Óvilágból nézve ez talán nem olyan lényeges, ezért W. A. New Yorknak tett szerelmi vallomását nem is éreztük olyan fontosnak.
Pedig az. Aki nem hiszi, járjon utána Woody Allen 1979-es filmjében, a Manhattanben. A Manhattan sok tekintetben az Annie Hall folytatásának tekinthető. (Nem sequel, ne tessék megijedni!) És W. A. új vonulatának erős darabja. Ez a szemlélet még hosszú éveken át él a filmjeiben. Aztán majd átlép egy másfajta történetmesélésbe, ahol az általa életre keltett hősei lassan távolodnak tőle, és W. A. más színészekre ruházza át magát. (A 2020-as Rifkin fesztiváljában például arra a Wallace Michael Shawnra, aki a Manhattanben Jeremiah szerepét alakítja.) Majd erről is érdemes lesz szót ejteni a nagy Woody Allen menet következő állomásain.
Más szögből nézve viszont a Manhattan a Játszd újra, Sam! (1972) gondolati rokona. A Játszd újra, Sam! nem W. A. rendezése. „Csak” írója és főszereplője volt. Na, ne körülményeskedjünk! Az érzésekről, az érzelmekről, a szenvedélyekről van szó. Elmondhatók-e? Racionalizálhatók-e? Tudom, a néző nem mindig emlékszik egy film elejére. (Sokszor még a többire is alig.) A Manhattan első két perce azonban nagyon fontos. Történetünk főhősét, Isaac Davist (W. A.) nem látjuk, csak halljuk mint írót, aki azon agyal, miként fogalmazza meg az érzelmeit, hogy azok se érzelgősek, se tudálékosak ne legyenek. Nos, ez a hang még évekig ott fog rezegni Woody Allen filmjeiben. Mert ez nem csupán megfogalmazás kérdése. Mit kezdjünk a szenvedéllyel, a szerelemmel, a kötődéssel, a meg- és elbocsátással? Egyáltalán: mi van az érzéseinkkel, az érzelmeinkkel? Jogosak-e az indulataink? Hogyan ugorjuk át az élet akadálypályáján az értelem gátjait, hogy közben ne pottyanjunk be az érzelem mélységesen mély vizesárkába?