Az ország egyik legismertebb énekesnője, Tóth Vera az őt támogató gyerekkori közegről és a megasztáros tapasztalatokról is mesélt. Meg arról, miért tartja fontosnak, hogy a megszokott előadói szerepből kilépjen. Az énekesnő december 22-én a Budapest Jazz Orchestra és a Danubia Zenekar vonósainak kíséretében a Müpában ad koncertet.
– Kisgyerekként fedezték fel a tehetségét. Volt már akkor kedvenc stílusa, előadója?
– Mint sok kislánynak, aki a kilencvenes évek elején úgy érezte, hogy énekes lesz, nekem is olyan zenészek voltak a bálványaim, mint Whitney Houston, Aretha Franklin, meg persze Michael Jackson. Olyannyira lenyűgöztek, hogy halandzsaszövegekkel énekeltem a dalaikat, sőt megvásároltam a közönségemet: az oviban csokit kapott, aki meghallgatott egy számot…
– Majd egyszer csak azt mondta, hogy Aretha Franklin akar lenni?
– Igen, ez tizenhat éves koromban történt. Volt akkor egy afrikai származású barátnőm, ami akkoriban önmagában is hatalmas dolog volt. Vele sokat beszélgettem arról, hogy a fekete zenészek másképp mozdulnak, másképp énekelnek, és ez engem elvarázsolt. Apukám jóvoltából rongyosra hallgattam a bakelitlemezeiket. Ha a szüleim és a barátaim nem támogatnak, nem így alakul az életem.
– Húsz éve egy ország ismerte meg a nevét. Hogyan emlékezik ma a megasztáros időkre?
– Kellemes, fontos emlék. Utána lett Rózsa István a producerem, aki elmondta, hogy hosszú távra tervezünk: a nagyszínpad, a nagy koncertek később jönnek. Igaza volt: az, hogy nyertem, illékony siker volt. Megismertek, de István szavai kellettek ahhoz, hogy kitartóan folytassam a munkát. Az elsők között szembesültem azzal, hogy a tévéstúdió csillogása meg a hétköznapi valóság között óriási a szakadék.
– És kilépett a sztereotip énekesnői imázsból, hiszen a koncertek, albumok mellett blogot, majd könyvet írt, társadalmi ügyek mellé állt, a gasztronómiában is aktivizálta magát.
– Ha valaki előadóként olyan népszerű, mint én, annak kötelessége a társadalmi szerepvállalás. Az ismertséget viszont másra akartam használni, mint a legtöbben: megközelíthető, emberi akartam maradni. És ebbe belefér egy könyv megírása, a párom jóvoltából a vendéglátás, és sok minden más. Kell, hogy beszélgessek az emberekkel, hogy a saját, olykor kemény tapasztalataimat megosszam velük. Muzsikus lelkésznek vallom magam: fontos, hogy aki a koncertemre eljön, testi-lelki táplálékkal is gazdagodjon. Hálás vagyok, hogy megkaptam ezt a tehetséget, és a lehető legtöbb emberrel meg akarom osztani.
– Amire most lehetőség nyílik a Müpa nagytermében is, ahol a Budapest Jazz Orchestra és a Danubia Zenekar vonósai kísérik.
– A big bandek és a komolyzenészek együttműködése önmagában nem szokatlan, de itt valami kivételes dolog fog történni. A jazz egyik alapja a komolyzene, mi is ebből indulunk ki, én pedig szeretem összeereszteni a különböző zenészeket: finomítják, szelídítik egymást játék közben, és olyan helyekre is eljutnak, amilyenekre maguk se gondoltak volna. Lesznek megzenésített versek, és különleges meglepetésvendéget is várunk.
