Február végén ismét Szabó Lőrinc költészete lesz terítéken a Vers-estek a Müpában sorozatban. „…a megélt / költemény a legszebb; de száz s ezer / kell belőle, míg világra jön egy” — fogalmazott a költő élet és alkotás kapcsolatáról egy versében. Az est válogatása az ismert és kevésbé ismert száz s ezer versből ad izgalmas áttekintést, vagy ahogyan Mácsai Pál színművész fogalmaz: megmozgatja és provokálja az előadókat és a hallgatókat egyaránt.
Egész — nem hosszú — életében vitázott a világgal és önmagával: perlekedett, vádolt, védekezett, minden pillanatban elemi szenvedéllyel — fogalmazott Szabó Lőrincről Ferencz Győző költő, irodalomtörténész. S mikor ez az elemi szenvedéllyel élő és alkotó költő önmagáról vallott, azt írta: „Mit becsülök legjobban magamban? — Az érzékenységemet. Mit gyűlölök legjobban magamban? — Ugyanazt.”
Ez az érzékeny, olykor kíméletlen, szemérmesen kitárulkozó líra bontakozik ki előttünk a vers-esten Mácsai Pál tolmácsolásában, akit Szabó Lőrinc költészetéhez bensőséges kapcsolat fűz: verseit előadásokon, zenés esteken adta elő, sőt, lemezre is mondta. „Túlzás lenne Szabó Lőrincet a kedvencemnek neveznem, már csak azért is, mert olyan nincs. Ki merné például József Attilát, Kosztolányi Dezsőt vagy Arany Jánost Ady Endre elé sorolni? Én nem. Vagy akár kihagyni Weöres Sándort?” — fogalmaz a költőhöz fűződő kapcsolatát firtató kérdésre.
„Szabó Lőrinc verseit szoktam idézgetni, mormolni, és szoktam vitatkozni vele, a véleményeivel, a személyiségével, miközben elismerem és élvezem költői nagyságát. Nem makulátlan élet az övé, ami azt illeti, de verseiben, szövegeiben őszinte, és ez akkora dolog — a nagy költészethez persze elengedhetetlen —, hogy ezért sok minden megbocsátható. Önzés, világnézeti kilengések és így tovább” — teszi hozzá, majd megjegyzi: „Mivel Szabó Lőrinc szélsőséges alkat, költészete széles indulati és intellektuális tereket fog át, izgalmas feladat színészileg hozzá törni magunkat, akár ahhoz is, amivel nem ért egyet az ember. Megdolgoztat. Ennyiben örömet szerez. És megmozgatja, ellentmondásosságával provokálja a nézőt-hallgatót is, ami szinte színházi légkört teremt egy vers-est keretei közt.”
Schein Gábor válogatása éppen ezért áll közel hozzá. „Nemcsak a nagy, közismert versekre fókuszál — bár ilyen is elhangzik —, hanem olyan, számomra félig ismeretlen mezőkre visz, amelyek az újdonság erejével hatnak rám, és ez, ahogy az idő múlik, egyre ritkább és egyre nagyobb élmény.”
