Nagyszabású bemutatóval ünnepli a tavaszt május 28-án és 29-én a Müpában a Duna Művészegyüttes: a kétrészes est ihletője és névadója a székely kultúrkincs sok évszázada csodált és ma is készített műalkotása, a székelykapu. Juhász Zsolt rendezővel személyes motívumokról és a szimbólumok jelentőségéről is beszélgettünk.
„Kedvenc székelykapum talán nincs, de ha arra járok, mindig elgondolkodom, vajon hogyan pottyant épp egy pomázi körforgalom mellé ez a misztikus építmény, a szépséges székelykapu? Amikor elhajtok mellette, eszembe jutnak székely barátaim, meg azok az utak és találkozások, amikor náluk időzhettem – feleli Juhász Zsolt koreográfus, a Duna Művészegyüttes Székelykapu című produkciójának rendezője arra a kérdésemre, melyik a számára legkedvesebb székelykapu. – Azért is nehéz válaszolni, mert nincs két egyforma kapu: minden készítő a saját lelkét faragja bele, az ő sajátos jelképeit és családi karakterét jeleníti meg rajta.”
A tárgyi-épített örökséghez tartozó székelykapu legalábbis meglepő választás egy táncszínházi produkcióhoz, vetem fel. Juhász Zsolt egyetért, ugyanakkor elárulja azt is, hogy villámcsapásszerű felismerés vezetett a bemutatóhoz: „Egy dokumentumfilmet láttam a székelykapukról, és azonnal tudtam, hogy a bennük rejlő titkot, jelképeket, érzelmeket muszáj táncos formába öntenem: a székelykapuban ott él a teljes székelység.”
A személyes motiváció is adott volt, hiszen a rendező-koreográfus az elmúlt évtizedekben számos ízben dolgozott Erdélyben, különösen Székelyföldön: „Ez sosem csak munka: egy többhetes próbafolyamat alatt rengeteget tanul az ember az ott élők lelkéről és kultúrájáról. Barátságok, tartós kapcsolatok szövődtek, és mára megtanultam és megértettem, mi teszi különlegessé a székelyeket.”
Rendkívül inspiráló a közeg, mondja Juhász: „Felvillanyoznak a viseletek, a tárgykultúra, a zenei világ. Ha a székely emberről kell beszélni, a szilajság és a makacsság jut eszembe elsőre. Nem véletlen, hogy a kisebbségi létben konokul kitartottak, de közben ne feledkezzünk meg a sokak által ismert góbéságról se: az élet feltétlen szeretete mellett a furfangos énjük is hangsúlyos.”
A Székelykapu című est erről is tudósít. Az első rész a székely őstörténetre összpontosít, ifj. Csoóri Sándor világzenei ihletésű dallamaira a székely sors fordulópontjai köszönnek vissza a színpadon. A második rész fókuszt vált, amikor az autentikus székely néptánckincsre koncentrál: a szövegek, a zenék, az énekek, meg persze a pajkos, virtuóz táncok a néplélekhez visznek közel. Az előadás két fele közötti éles váltás nagyon is tudatos: „A székelykapu mindig átjáró két világ, múlt és jelen, de a tegnap és a holnap között is. Az előadás alapfogalma az idő, illetve az idővel folytatott játék. De hát épp erről szól a sok-sok kapun megtalálható idézet is: »Áldás a bejövőnek, béke a kimenőnek«.”
Juhász Zsolt alkotói karakteréből és a választott témából is adódik, hogy történetmesélés helyett a látványon, a mozgáson és a zenén keresztül megfogalmazott impulzusok lesznek lényegesek: „A táncszínházban sosem kell mindent érteni: ha otthon, nyugalomban, vagy másnap, ébredés után áll össze egy-egy kép jelentése, az is rendben van. Ha sikerül elérni, hogy a néző elgondolkodjon ennek a népnek a sorsán, utánanézzen, kik ők és hogyan élnek, az már boldoggá tesz minket.”
Amikor a felkészülésről és a próbafolyamatról kérdezem, Juhász Zsolt elmondja: „A táncosaimmal rengeteget beszélgettünk a témákról, ők is beleásták magukat az egyes epizódok háttértörténetébe. Létezett egy alaptudásuk a székelységről, amit négy koreográfus kollégámmal közösen árnyaltunk. Ezután pedig estéről estére együtt építjük fel a székelykaput a színpadon, hogy a néző is átléphessen rajta egy másik világba.”
