Június 7-én és 8-án ismét érkezik a Hey, June!-sorozat, amelynek keretében olyan fiatal művészek lépnek a Müpa színpadára, mint Szigeti Zsófi, azaz Solére, valamint Nóvé Soma formációja, a Samurai Drive. Ennek kapcsán azt jártuk körbe, hogyan van jelen a Z-generáció a zene világában.
A Z-generáció épp csak kinőtte a kamaszkort, de már mindkét lábát megvetette a világ színpadain. Az arénányi tábort megmozgató 22 éves Azahriah nagy vihart kavart a magyar közéletben: más díszletek között és más gesztusokkal, de megjelentek a fiatalok, és felelevenítették a beatle-mániát. A Carson Coma, amely félig ironikus, félig komoly gesztusokkal öltötte magára az egykori táncdalfesztiválos stílust, 2022-ben a Müpában is fellépett, az egyik legígéretesebb rappernek mondott Co Lee pedig első, Cirque de L’Homme című lemezével volt a ház vendége.
Csak a rajongás örök. A Z-generáció betörését a popszakmába számos okkal magyarázzák. A digitális médiát ugyan túlzás lenne demokratikusnak nevezni (hacsak nem azért, mert a függőség mindenkit egyformán érinthet), de az igaz, hogy sokkal hatékonyabban köti össze az embereket. A tizenöt perces hírnévből most válik majd tartós karrier, és eddig úgy tűnik, ezek az előadók tudatosan, sőt praktikusan állnak hozzá az Instagramon és TikTokon szerzett, majd a hús-vér valóságban kamatoztatott népszerűséghez. S nem csak a közvetítő eszközök váltak hozzáférhetővé, hanem a házi stúdiók is egyre jobbak: ma már senkinek nem kell sanzonbizottság vagy globális zenekiadók elé járulnia, hogy zenélhessen. Egy laptop, egy mikrofon, egy YouTube-csatorna is elég a megjelenéshez.
Bár nem feltétlenül érdemes hinni a generációkat szigorúan elválasztó szemléletnek, valami feltűnően máshogy működik ennél a korosztálynál. Nincsenek metálosok, popperek, rockerek, sokkal nyitottabbak a műfaji sokféleségre. Így eshet meg, hogy egy-egy sorozat vagy film hatására a jazz és a komolyzene is fókuszukba kerülhet. Még emlékezünk Jacob Collier fellépésére a tavalyi évadból, aki „hangszerakrobataként” már az interneten lett híres, sok fiatal számára viszont belépőt biztosít a jazz régi klasszikusainak világába.
Mindeközben ez a korosztály a klasszikus zenébe is friss levegőt hozott. Az elmúlt években két finn dirigens lepte meg a világot: a 28 éves Klaus Mäkelä két rangos európai szimfonikus zenekar, az Orchestre de Paris és az Oslói Filharmonikusok vezető karmestere, de még nála is fiatalabb Tarmo Peltokoski, aki 22 évesen lett a toulouse-i L’Orchestre National du Capitole zeneigazgatója. Tehetségükhöz nem fér kétség, de sokakat fejcsóválásra késztettek: kinevezésük vajon a műfaj erőltetett fiatalítására irányuló, jó optikájú PR-fogás, vagy a komolyzene „csodagyerek-mániája” a karmestereket is elérte?
Csak az biztos, hogy ez a generáció különbözni akar az elődeitől, és nem szeretne fellépni arra a magas piedesztálra, amelyen Herbert von Karajan és kortársai annyira jól érezték magukat. A komolyzenében, noha természetéből fakadóan mindig a szűkebb közönség szórakozása marad, a közvetlenség egyre kelendőbb érték.