Különböző generációkhoz tartoznak, eltérő zenei műfajokban alkotnak, az viszont közös bennük, hogy angolul és magyarul is énekelnek. Szűcs Krisztiánnal és Urbányi Zórával beszélgettünk, ráadásul az élet pont úgy hozta, hogy az interjúra Krisztián születésnapján került sor.
– Krisztián, hogyan zajlott annak idején a dalszerzés folyamata a Heaven Street Sevenben, és menynyiben változott a metódusod szólóelőadóként?
– Szűcs Krisztián: Sokat prüntyögök otthon a gitáron vagy a zongorán. Kitalálom a melódiát, a harmóniákat. Sokszor meg is hangszerelem a szerzeményt, a Heaven Street Seven története során a dalok nagy része az én otthoni molyolásaimból alakult ki. Ma már jobban ki tudom dolgozni az ötleteimet, ugyanarra a szövegre írok három különböző dallamot, és aztán nem tudom eldönteni, melyik a jó.
A szólólemezem egy érdekes helyzetben született. A covid közepén jártunk, megvoltak már a demóim, de nem lehetett próbálni. Felhívtam Ligeti Gyurit, ő készített hozzájuk komolyabb hangszerelést. Ezután elmentem Pécsre, és ott két-három nap alatt összeraktuk az egészet. Sok dalszerzői módszerrel találkoztam már, mert rengeteg különböző projektben vettem részt. Ha a Budapest Bárnak viszek egy ötletet, ők teljesen máshogy nyúlnak hozzá, ez pedig érdekes, pozitív feszültséget tud okozni. A Neo megint más történet, egy elektronikus tánczenei együttes, ahol én csak a melódiát meg az énektémát szolgáltattam.
– Zóra, te milyen dalszerzői metódusokat követsz?
– Urbányi Zóra: Mindig arra jutok, hogy az alkotás táplál mindent, amit csinálok, az alkotást pedig nekem kell táplálnom azzal, ahogy élek. Akkor jön belül a zene, ha teret adok neki, ha meg tudok állni, és van haladás, miközben megállhatok. Nekem a szöveg és a dallam általában egyszerre jön. Kevés tapasztalatom van abban, hogy hogyan lehet teljessé varázsolni egy szerzeményt. A hangszerelés, a hangzás kialakítása nehéz feladat. Én zongorán kísérem magam, és előfordul, hogy egyedül hangszerelem a dalaimat. Most úgy gondolom, hogy örök keresési folyamat lesz, hogy mindig a megfelelő producertársat és zenészeket találjam meg. Tegnap is írogattam egy dalt, és közben arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha átküldhetném valakinek, akivel hajnali háromig együtt dolgozhatnánk rajta.
– Neked a zene és a dallam jön előbb, vagy a szöveg?
– SZK: Alapvetően a zenéből indulok ki, de mivel már jó tíz éve csinálok versfeldolgozásokat, a másik variáció is egyre gyakrabban fordul elő. Olyan is van, hogy rájövök, egy szöveg mégsem passzol az adott zenei ötlethez.
– UZ: Amikor nem tudsz dönteni egy ilyen kérdésben, akkor magadra hagyatkozol, vagy bevonsz egy külső felet?
– SZK: Általában rájövök, hogy melyik a jó. Ha valami tényleg jó, az úgyis kialakul szinte magától. Ha utólag sokat kell pepecselni vele, akkor valószínűleg az ötlettel van baj.
– Dalszerzői szempontból van olyan zenész, akire nagyon felnéztek?
– SZK: Akit kiemelnék, az Burt Bacharach. Nem tudott énekelni, úgyhogy fogalmam sincs, hogyan találta ki azokat a zseniális énektémákat. Ha meghallod valahol az egyik szerzeményét, azonnal megmondod, hogy ezt ő írta, szinte egyik dalának sincs refrénje. Vagy ha van is, nem az viszi a dalt.
– UZ: Benjamin Clementine jutott eszembe, meg Fiona Apple. Mindketten zseniális zongoristák is, és számomra nagyon izgalmas, ahogy kísérik magukat a hangszeren. Elképesztően komplex és dinamikus az előadásmódjuk. A hangjuk és az indulataik nagyon kifejezőek. A dalaik nagy része szerintem nem működik háttérzeneként.
– SZK: Néhány zene nagyon jól működik odafigyelős és háttérzeneként is. Gimnazistaként például rengetegszer aludtam el Suzanne Vega-lemezekre, akit amúgy imádok.
– Krisztián, a müpás koncertednek ez a címe: Honnan jön a dal? Milyen jellegű fellépésre készülsz?
– SZK: Még alakul a program. Az előadás fő témája az lesz, hogy mi mindenből születhet dal. Nem feltétlenül zeneileg, inkább szövegileg. Arra biztosan ki fogok térni, hogy a HS7-es szövegekben milyen budapesti helyszínek tűnnek fel. Fogok sztorizni a krézi srácról: a mai napig megvan az a kazetta, amire tizenhét éves koromban felvettem a dallamát. Az eredeti verzió refrénje teljesen más volt. Korábban felkértek egy könyv megírására, a dalaim történetéről szól, abból is fogok felolvasni. Van egy szólódalom, a Lángos, és arról tervezek egy igazságtesztet. Bizonyos sorai igazak, bizonyos sorai fiktívek, és a nézőknek ki kell találniuk, hogy melyik igaz, melyik hamis.
– Zóra, a te müpás koncertednek mi lesz a koncepciója?
– UZ: Azt szeretném, ha november 8-án valami olyan történne, amitől 9-én mindenki, aki ott volt velem a Müpában, kicsit máshogy ébredne. Ez nálam egy érzés és az alap megközelítésem minden koncerthez: kicsit mást szeretnék adni, és mélyebbre vinni az embereket; nagyrészt abból a pillanatból merítve, amiben olyankor közösen benne vagyunk. A Müpa hatalmas megtiszteltetés és fontos találkozás lesz. Azt hiszem, ennek a helynek van egy olyan üzenete, hogy az ember már megérkezve jön, így felteszem magamnak a kérdést, hogy nekem mi a megérkezés. Ezzel a koncerttel sokat fogok álmodni, és engedem, hogy megszülessen bennem az egésznek az íve, hatása, tartalma.
– Krisztián, neked az élő zene vagy az alkotás a fontosabb?
– SZK: A zenekarral azt igyekeztünk élőben előadni, ami és ahogy a lemezen van. Most a szólóprodukciómban egyedül én gitározom, és ettől először egy kicsit megijedtem. Szerencsére működik a dolog. A HS7-ben elég sokára alakult ki, hogy egy adott dalban csak énekeltem a színpadon, és nem gitároztam. Közhely, de koncerten a kevesebb néha több. Imádom, amikor stúdióban dolgozunk, vagy amikor otthon molyolgatok, és persze a koncerteket is. De teljesen más volt, amikor a Neo-koncerteken kántáltam az elektronikus alapokra, meg az is, amikor a Budapest Bárban egy hegedűre énekelek. Ezek nagyon szerteágazó koncertélmények.
– Mind a ketten énekeltek magyarul és angolul is. Krisztián, mennyire volt nehéz az átállás, amikor a kilencvenes évek végén áttértél a magyar szövegekre?
– SZK: Nem volt nehéz. Már csak azért sem, mert tizenhat éves koromban költő voltam, mint mindenki más. Írtam én akkor is magyar nyelvű verseket, dalszövegeket. A Babyface nevű gimnáziumi együttesemben is magyar nyelvű dalaink voltak. Aztán a kilencvenes évek első felében elindult a britpop-őrület, imádtuk az angol indie zenekarokat, és az tűnt természetesnek, hogy angolul írjunk szöveget. A második HS7-lemez után kipróbáltam újra a magyar dalszövegírást, és elkezdett működni a dolog. Hamar beláttuk, hogy nekünk innen nem fog összejönni a nemzetközi áttörés, ezért utólag talán kicsit furcsa is, hogy miért erőltettük annyira az angolt.
– Zóra, neked angolul vagy magyarul jönnek könynyebben a szövegek?
– UZ: Nagyon szeretnék többet írni magyarul. Itthon én is inkább a magyar nyelv használatára törekszem, mert ezzel tudom jobban, mélyebben megszólítani az embereket. Viszont nekem a szövegírás határozottan könnyebben megy angolul; talán azért is, mert sokszor improvizációkból születnek a dalaim. A magyar az anyanyelvem, és bár Amerikában születtem, pár hónapos koromban visszaköltöztünk Magyarországra, és csak tizenhat évesen mentem vissza az USA-ba. Az angol nyelv tágabb spektrumot nyit meg nekem, a magyarral viszont ki tudok fejezni olyan dolgokat, amiket az angollal nem. Vannak olyan dallamok, amik egyértelműen csak magyarul működnek.
– Krisztián, tavalyelőtt jött ki a szólóalbumod, és azóta megjelentettél még három kislemezt. Úgy tűnik, pezsegnek az alkotói energiáid. Tervezel újabb lemezt?
– SZK: Pezsegnek, igen. Mostanában Moldvai Márkkal dolgozom, akivel annak idején a Neóban voltam. Van egy csomó dalötlet, csak az a helyzet, hogy mindenki családapa. 15-20 éve sima ügy volt ledumálni heti 2-3 próbát, ma egy rémálom bármit is összehozni. Az album jelenleg Ikrek munkacímen fut.
– Zóra, tőled eddig kislemezeket hallhattunk. Tervezel majd kiadni albumot is?
– UZ: Keresem az utat, és közben formálódik az album. A Müpa-koncert címe Beautiful Confusion, ami egyben az egyik kiadatlan dalom címe, és a jelenlegi alkotói korszakomat is talán ez jellemzi a legjobban. Ezt az időszakot inkább egy állomásnak érzem, ahol egyfelől sok minden formálódik a zenémben, másfelől a kísérletezés izgalmas nekem és a közönségnek is. Azt érzem, bármerre indulhatok. Ez ijesztő, de közben gyönyörű is, ezt az állapotot nevezem most beautiful confusionnek.
