Éteri figurák, sosem látott kuriózumok, merevített csipkegalléros férfiak és lenyűgöző lélekábrázolások – mindez egy XVI. századi „self-made man” mester keze nyomán. A 2022-es év alighanem a Szépművészeti Múzeum egyik legerősebb éve: Paul Cezanne, Hieronymus Bosch és Henri Matisse után egy El Greco műveiből készült mintegy hetvendarabos válogatást láthatnak az érdeklődők egészen 2023. február közepéig.
De miért olyan nagy jelentőségű ez a tárlat, és tulajdonképpen kit rejt az „El Greco” becenévből lett, nemzetközi szinten is az egyik legjobban csengő művésznév? Bár El Greco egy klasszikus „régi mester”, hiszen a XVI–XVII. század fordulóján alkotott, mégis kilóg kortársai közül, hiszen korát több száz évvel megelőzte lenyűgöző modernségével és merészségével – volt is belőle konfliktusa bőven a már-már bigott vallási közegben, de erről még később bővebben.
„A Görög”, eredeti nevén Domenikosz Theotokopulosz alkotásait a legtöbben ismerjük, ha máshonnan nem, hát reprodukciókból. Neve önmagában hívószó – talán ezért nincs is fantáziacíme a Szépművészeti Múzeum tárlatának, hiszen önmagáért beszél és önmagában sok izgalommal kecsegtet. Budapest ráadásul erős gyűjteménnyel rendelkezik a mester műveiből: Spanyolországon túl itt található a legtöbb El Greco-alkotás, szám szerint hat darab.
A hatodik, a MOL-Új Európa Alapítvány jóvoltából októberben megszerzett kép Gonzaga Szent Alajost ábrázolja, s többek között azért is különleges festmény, mert a mester egyik első olyan portréja, amelyet már Spanyolországba érkezését követően festett.
Gonzaga Szent Alajos, édesapja elképzelése szerint – elsőszülött gyermekként – arra volt hivatott, hogy családja hatalmát és dicsőségét minél magasabbra emelje. Felmenői közül ugyanis a férfiak császári vagy egyházi szolgálatban álltak, illetve zsoldosvezérként vagy vakmerő katonákként tüntették ki magukat. Alajos alig tízéves volt, amikor a toscanai nagyherceg udvari szolgálatába állt, ahol hamar rájött, hogy az udvar mentalitása távol áll a keresztény lelkiségtől. Már gyermekkorában úgy vélte, hogy, „Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni”, és hamarosan be is lépett a jezsuita rendbe, lemondva minden elsőszülötti jogáról. Tizenhét éves korától Rómában élt, és ott is halt meg csupán huszonhárom éves korában, miután egy pestises beteget próbált megmenteni. Halála után néhány évvel boldoggá, majd a XVIII. században szentté avatták.
Az 1583-as alkotás egykor a híres mecénás-műgyűjtő, Nemes Marcell tulajdonában volt, aki számos El Greco-művet birtokolt. Nemes száz évvel ezelőtt egyszer már felajánlotta megvételre a képeit a magyar államnak, ám az akkori döntéshozók nem éltek a páratlan lehetőséggel. Ez 2022-ben minimum érthetetlennek tűnik, ám a valóság az, hogy a mára csúcsművészekként kanonizált alkotók egy évszázaddal ezelőtt még egyáltalán nem voltak elismertek, sőt! El Greco a halála után majd háromszáz évvel futott csak be, és ehhez kellettek a XX. század modern, avantgárd művészeti mozgalmai is, amelyek képviselői előfutárjuknak, adott esetben egyenesen példaképüknek tekintették őt. Bár El Greco szakrális alkotásokat festett – jelenlegi tudásunk szerint egy kivételével, mégpedig a világhírű, Washingtonból Budapestre érkezett Laokoónnal –, képes volt teljesen új színezetet adni a festészetének, amely mellett a múlt század haladó gondolkodású képzőművészei sem tudtak elmenni.
De mit is gondoltak „A Görög”-ről és a most a Szépművészeti Múzeumba került műről száz évvel ezelőtt a honi képzőművészet meghatározó alakjai? Stróbl Alajos szobrászművész „hiányos konstrukciójú” képnek gondolta, Zemplényi Tivadar festőművész pedig „nyers keneménynek” nevezte. Emellett többen az esztétikai fenntartásukat is megfogalmazták, így végül a múzeum 1913-ban nem élt a megvásárlás lehetőségével, és a festmény Párizsban került árverésre. Most, jövő év februárjáig a tárlat egyik fő helyén várja a látogatókat a Szépművészeti Múzeumban. És nem ez az egyetlen különleges alkotás a válogatásban, ugyanis több olyan festménnyel is találkozunk, amelyek korábban még sosem hagyták el eredeti helyüket.
A múzeum illusztris terébe érve először Idősebb Szent Jakab fogad minket zarándokruhában – többek között ez a mű is először hagyta el Toledo városát, ahova a festőtől eredetileg megrendelték és ahol a művész élete második felében végleg letelepedett. Spanyolország védőszentje tökéletesen megadja a tárlat alaphangulatát, ami innentől fogva végigkíséri a nézőt: teremről teremre szenteket és szent életű alakokat látunk, mintha a múzeum valóban egy szakrális tér lenne – a művészetek temploma. Az aranyszínű fülkében ábrázolt alak szinte egy megelevenedett szobor hatását kelti a talapzaton állva. Korábban felmerült, hogy az alkotás valójában Krisztust ábrázolja, ám az attribútumok, így a kagylókkal díszített kalap, a vándorbor és a könyv, egyértelművé teszik, hogy Jakabot láthatjuk az 1587–1596 körüli képen. Az egyszerre időtlen, mégis élethű alak fokozza az előtte fohászkodó hívek iránta érzett áhítatát és rokonszenvét. Ez a megoldás megfelelt a tridenti zsinat igencsak szigorú, a szakrális témájú alkotásokkal kapcsolatban megfogalmazott elvárásainak is.
Ám nem minden El Greco-alkotással volt ez így. Az 1579–1580 körül festett El Expolio, azaz a Krisztust megfosztják ruháitól-kompozíciónak volt egy korábbi, egész alakos verziója is, amelyet a toledói székesegyház sekrestyéjébe szánt a mester, ám teológiai szempontból élesen bírálták: az akkori elvárásoknak megfelelően nem magasodhatott (volna) senki Krisztus fölé – különösen nem a csőcselék –, továbbá az előtérben látható három Mária alakja is problematikus. A mester később többször megfestette a témát: ennek a félalakos kompozíciónak a drámaisága a kevesebb szereplőnek köszönhetően még erőteljesebb lett. Krisztus átszellemült arca ellentétet alkot az őt körülvevő, gúnyos, kissé fölé magasodó poroszlókéval, alakját pedig fényesség lengi be.
A fénynek egyébként is különös jelentősége van „A Görög” alkotásain. A krétai születésű festőművész a bizánci művészeti hagyományok és az ikonok világának megismerése után találkozott az itáliai reneszánsz festői vívmányokkal – bár nem mindegyikkel értett egyet, amelyről hamarosan bővebben is szót ejtünk –, majd velencei évei után Spanyolországba költözve alakította ki igazi el grecós stílusát, a manierizmus stílusjegyeivel ötvözve. A misztikus, légies hátterek előtt életre kelt alakjai furcsának hathattak a XVI. században: gyakran szürreálisan kicsavartak és elnyújtottak, illetve szokatlan színekben és fényekben pompáznak, ám a fények adják meg azt az igazi transzcendens élményt, amelyet El Greco szeretett volna elérni a nézőnél. Ezek a művek ugyanis az elmélyülést szolgálták elsősorban, ennek köszönhetően vesz minket körbe oly sok mártírszent vagy vezeklő alak. „Greco megnyújtja a mennyek lakóinak testét, lángokhoz hasonlóan látja őket, amelyeket az árnyak még megnagyobbítanak. Minden látomását a csillagokéhoz hasonló fénybe burkolja” – jegyezte le róla Maurice Barrés francia író 1902-ben, aki tulajdonképpen már ekkor előkészítette a mester XX. századi reneszánszát. El Greco festészetét a legtöbben nem szerették, vagy nem tudtak azonosulni vele, de az biztos, hogy közömbös senki nem maradt az alkotásait látva.
A tárlat egyik leggrandiózusabb alkotása a mintegy 3,5 méter magas, 1597–1600 között festett Krisztus megkeresztelése, amely előtt garantáltan földbe gyökerezik a néző lába. A kép felső terében látható angyalok a hódolat gesztusával veszik körbe a bizánci módon ábrázolt, fehér ruhában trónoló Atyaistent. Az égbolt megfestéséhez, továbbá a Krisztus mögötti ministráns-angyalok ruhájához El Greco a lapis lazuli ásványból nyert ultramarinkék pigmentet használta. A lazurit viszonylagos ritkasága és bányászásának nehézsége miatt igen drágának számított, már kő formájában is. A festmény a Madridban található Colegio de la Encarnación-templom főoltárához tartozott egykor, ma a madridi Prado Múzeum tulajdona. Jelenlegi tudásunk szerint ez volt El Greco egyetlen madridi megbízása, egyúttal egyéni festői stílusának a betetőzése is. A mester végül 1579-ben Toledóban talált otthonra, fő megrendelője pedig a spanyol egyház lett – nem véletlen hát, hogy életművének szerves része vallási témájú. A festő alkotásai között igazán megérezhetjük, hogy milyen kicsik és mulandók vagyunk a képzőművészet mindenkori, örök nagyságához képest, mégis jóleső bizsergést ad ez a földi halandónak.
Egy másik kuriózum Giorgio Vasari A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című életrajzi gyűjteményének egy példánya, amelyet – a híresen nehéz természetű – El Greco széljegyzetekkel látott el. Amikor a festő kommentálni kezdte az 1568-as példányt, Vasari már nem élt. A hozzászólásaiban sorra cáfolta az itáliai művészet első korszakának művészeiről közölteket, a Tizianóról írt életrajzot egyenesen bírálta, míg az észak-itáliai művészegyéniségeket dicsőítette megjegyzéseiben. Érdekes, hogy a Michelangelo-életrajz esetében heves kirohanást intézett a firenzei mester ellen: többek között leszögezte, hogy pályatársa nem értett az olajfestéshez és nem tudott sem hús-vér testeket, sem emberi hajat élethűen megjeleníteni. Úgy vélte, hogy Vasari könyve tele van felelőtlen kijelentésekkel, például elutasította, hogy Michelangelo művészi gyakorlatát a tökéletesség jellemezné – bár a reneszánsz mester szobrászati munkásságára ő is csodálattal tekintett, ami bizonyos alkotásain is tetten érhető.
El Greco makacssága ugyanakkor jövedelmezőnek bizonyult: rendkívül sokat tett annak érdekében, hogy a képzőművészekre ne kétkezi munkásokként, hanem a fizikain túl szellemi tevékenységet végző emberekként tekintsen a korabeli művészi közeg és gondolkodás. Mindemellett lenyűgöző marketingszakember is volt, ugyanis a megrendelőknek és mecénásoknak egy katalógusban gyűjtötte össze a különböző kompozícióit, így azt lapozgatva együtt választhatták ki a festővel a kívánt képet és részleteket. Mindemellett az élő modellek mellett makettekkel is dolgozott, és hosszú-hosszú évtizedekkel előzte meg a művészekről alkotott közgondolkodást.
A Festő képmása című, 1600–1605 körüli festményen látható férfiról sokáig azt gondolták, hogy El Greco önarcképe, mára viszont valószínűsíthető, hogy a művész fiát, a szintén festőként működő Jorge Manuel Theotokopulit láthatjuk. A mester egyetlen gyermeke a húszas éveiben járt a kép megfestésekor. Édesanyjával kapcsolatban annyi tudható bizonyosan, hogy Jerónima de las Cuevasnak hívták és El Greco valószínűleg nem élt vele házasságban. A mester korában természetes volt, hogy a fiú örökölte apja mesterségét: a portrén láthatjuk is Jorge Manuel kezében az ecseteket és a festőpalettát. Biztosan tudjuk, hogy Jorge Manuel dolgozott édesapja műhelyében, emellett önálló megbízásokat is vállalt építészi, díszítő- és ötvösművészeti munkákra. Érdemes hozzátenni, hogy El Greco maga is igazi polihisztornak számított, ugyanis a szobrászatban és az oltárépítésben is jártas volt, és a spanyolországi oltárépítmények vertikális formája is inspirálhatta őt festői formavilágában.
A fiatal férfi az arcképén előkelő öltözékben látható, tiszta, finom kezében elegánsan tartja az ecsetet, érzékeltetve ezzel El Greco ars poeticáját is: a művész szabad, alkotó szellem. A portré visszafogott eszközökkel él: a férfi egyenesen ránk néz, a sötét háttér előtt szinte világít az arca és keményített spanyol körgallérja.
Láthatunk néhány világi arcképet a tárlatban Jorge Manuel portréján túl, ám a legtöbb alak szent: megtekinthető Szent Ferenc életéről egy sorozat, Krisztus életének és megpróbáltatásainak számos példája, Keresztelő Szent János, az apostolok, illetve Szent Sebestyén és a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő arckép, a Bűnbánó Magdolna is. Szent Sebestyén 1577 körüli portréja ráadásul szintén először hagyta el a palenciai székesegyház sekrestyéjét, így még nagyobb öröm, hogy most Budapesten látható. A mártír El Greco korában az egyik legtöbbet ábrázolt szent volt: a művész három változatban is megfestette. Sebestyén Diocletianus császár (244-311) idején szolgált a római császári gárda tisztjeként, és keresztény hite miatt szenvedett vértanúságot. A hagyomány szerint a bajtársait igyekezett megtéríteni és támogatta a fogságban sínylődő keresztényeket. Kínszenvedéseit emiatt szenvedte el: a katonák előbb megpróbálták halálra nyilazni, majd amikor holtnak vélték, sorsára hagyták. A súlyos sebesültet egy római özvegy fogadta be, akinek köszönhetően felépült. Később azonban ismét hóhérok kezére került, s végül halálra botozták. Jelen alkotás az első a három változat közül. Szent Sebestyén arcán inkább tükröződik egyfajta elragadtatás, semmint testi fájdalom: az áhítat miatt a hívők rácsodálkozhattak a szent Istenbe vetett hitére, amely a megpróbáltatások közepette sem hagyta el.
Bűnbánó Magdolna 1576–1577 körül készült portréja pedig az időszaki kiállítástól függetlenül is a múzeum egyik büszkesége és az állandó tárlat része. Mária Magdolna – legismertebb legendája szerint – különböző kicsapongások elkövetése után előbb megváltást nyert, majd pogányokat térített, és feltámasztott egy édesanyát, aki életét vesztette szülés közben. A bukott nőből hittérítő, majd remete lett, s a középkorra az egyik legnépszerűbb szentté vált. A bűnbánat és a penitencia, azaz a jóvátétel megtestesítőjét legtöbbször pompás öltözékben, néhol félig fedetlenül örökítették meg a művészek. El Greco képe erőteljesen kötődik a velencei festészethez, valószínűsíthető, hogy ezt a munkáját ott is festette. A jobb kéz összeillesztett ujjai jellegzetes tizianói motívum, illetve a háttérben felsejlő táj részletei is ottani mestereket idéznek. A sziklán futó borostyán a hűségre és az örök életre reflektál, míg a nyitott könyv és a koponya a bűnbánat és a meditáció jelképei.
El Greco varázsát nehéz megfogalmazni, egyszerűen látni kell. Sokáig élt vele kapcsolatban az a tévképzet, hogy egy veleszületett szembetegség miatt festett úgy, ahogy – ma már tudjuk, hogy valójában ez a látásmód a manierizmus lényege –, élete végére pedig megőrült, mással ugyanis nem tudták megmagyarázni extravaganciáját. Valójában azonban „csak” egy korát évszázadokkal megelőző zseni volt, aki senkihez és semmihez sem fogható életművet hozott létre. 1914-ben, halálának háromszázadik évfordulóján már nagyszabású megemlékezést rendeztek a tiszteletére Toledóban, és azóta számos hasonló volumenű tárlata volt. Hatalmas öröm és dicsőség az, hogy most a Szépművészeti Múzeumban találkozhatunk „A Görög”-gel egészen 2023 februárjáig.
