Carlo Ventre uruguayi tenor a világ nagy operaszínpadainak visszatérő vendége, aki 2022-ben több alkalommal is a magyar közönség elé lépett. Láthattuk Giordano Andrea Chénier című művében és Don Carlosban is.
– Mi vonzotta az opera műfajához?
– Egészen fiatalon kezdtem énekelni, tizenkét évesen a templomi kórus szólistája voltam. Nagyon korán bekerültem a tenor fachba, gyakorlatilag már tizennégy éves koromban megtalálták a hangfajomat, és azóta ebben énekelek. Az egyik misén részt vett egy hölgy, aki egy közeli operaház kórusában énekelt, és ő mondta, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom. Elvitt egy konzervatóriumba, és megismertem a műfajt. Beleszerettem az operába, a szerelem pedig azóta is tart.
– Kik voltak azok az énekesek, akikre példaképként tekintett?
– Fiatalon két ideálom volt. Az egyik Giuseppe Di Stefano, aki lebilincselő előadó volt, hatalmas szenvedéllyel tudta közvetíteni az érzelmeket, és még akkor is, amikor már hangi nehézségei voltak, úgy tudta kifejezni magát a színpadon, úgy mutatta meg az árnyalatok közti különbségeket, hogy nem okozott csalódást a nézőknek. A másik pedig Mario Del Monaco, őt a kiváló énektechnikája miatt szerettem, ami miatt tökéletesen birtokában lehetett az óriási hangjának. Természetesen nagyon imponált a személyisége is, az, ahogyan a színpadot uralta. Csodálatos lenne, ha Del Monaco technikáját és kifejezőerejét ötvözhetnénk Di Stefano pontos frazeálásával, de a valódi hangmagasságok elérése az igazán fontos, ettől fejlődhet és válhat nagy tenorrá egy énekes.
– Mi volt az a szerep, ami az operaénekesi pályán az áttörést jelentette önnek?
– Verdi Otellója. Bár ez a karakter nagyon igénybe vesz, minden tekintetben komoly feladat, mégis nagyon szeretem. Minden egyes alkalommal, amikor felkérést kapok, szeretem újratanulni, és igyekszem elmélyülni benne. Ez az a szerep, ami által énekessé váltam, és ami megtermékenyítő hatással van más alakításaimra is.
– Széles és színes repertoárjából melyik szerep a kedvence, mit tekint színpadi névjegyének?
– Otello a legfontosabb, de jó néhány opera közel áll a szívemhez: a Parasztbecsület és a Bajazzók, az Andrea Chénier, a Turandot, a Tosca, a Manon Lescaut, az Aida, a Carmen, A trubadúr, A köpeny, A Nyugat lánya.
– Budapesten Andrea Chénier-ként lépett az Operaház színpadára. Felidézné az első találkozását a francia költővel?
– Csodálatos volt az első találkozásom, hiszen az operatörténelem egyik legjelentősebb Andrea Chénier-je, Plácido Domingo vezényelte azt a washingtoni előadást, amelyben debütáltam. Az, hogy vele dolgozhattam, és az ő instrukciói alapján sajátíthattam el a szerepet, felbecsülhetetlen értéket képvisel számomra emberileg és szakmailag is, hiszen amit egyszer az ember megtanul, vele marad örökre. Szerencsésnek érzem magam, hogy tőle tanulhattam.
– Milyen szakmai és érzelmi kihívások elé állítja Andrea Chénier szerepe?
– Minden tekintetben nehéz szólamról beszélünk. Már az Un dì all’azzurro spazio sem könnyű, de aztán következik a Come un bel dì di Maggio. A kettő között van tíz olyan perc, amikor a tenor semmit nem csinál. Az éneklés fizikai igénybevételt jelent. Olyan ez, mint a sport, az izmokat éppen úgy veszi igénybe. Képzeljük el, hogy valaki a százméteres síkfutásban bemelegítés nélkül akar 10 másodperc alatti eredményt elérni – ez pontosan ilyen helyzet. És hogy még nagyobb legyen számomra a nehézség, ott az utolsó duett, amit annak ellenére is az eredeti lagéban éneklek, hogy spintónak számítok. Ezt csak kevesen vállalják be, általában egy fél hanggal lejjebb transzponálják.
– Hogyan készült budapesti előadásaira?
– Mint minden fellépés előtt, most is intenzív gyakorlással, mert minden egyes hangnak a helyére kell kerülnie és be kell ülnie a torokba. Addig gyakorlok, amíg ez a folyamat automatizmussá nem válik. Egy operaénekes sosem csak nagyjából készül fel. Ez a hivatás tökéletességet kíván, ami természetesen függ a pillanatnyi egészségi állapottól, de az éneklés művészete sosem lehet körülbelüli.
Bíztam benne, hogy szép és intelligens lesz a rendezés, a nézők pedig az előadás után a szeretet üzenetét viszik magukkal. Szerencsés vagyok, hogy már több alkalommal is felléptem Budapesten. Szép emlékeket őrzök a Lidércek és a Parasztbecsület kapcsán, és a Don Carlos produkcióról is. Egyértelműen kiderült számomra, hogy a magyar közönség elvárja, hogy az előadó a maximumot nyújtsa, ezért cserébe egyértelműen kimutatja háláját a tapsokkal. A júniusi előadások helyszíne az Operaház volt, ahol még nem léptem fel. Egy próbaidőszak végén azok, akik az előadást létrehozzák, egy nagy család tagjaivá válnak. Remélem, hogy a művésztársaimmal együtt különleges élménnyel, egy szép és érzelmes előadással gazdagíthattuk azokat, akik megnézték a produkciót.