Előre szólok, hogy ma az egyik legkomorabb operáról lesz szó, amit valaha partitúrára vetettek. Az 1925-ben bemutatott mű alapját Georg Büchner, az 1837-ben tragikusan fiatalon, 23 évesen elhunyt drámaíró darabja képezte: mai opusunk a Wozzeck.
A darab elő-, és utóélete is rendkívül izgalmas: a valós eseményeken alapuló dráma főhőse egy idegileg labilis férfi, aki féltékenységtől hajtva megöli a szeretőjét. A valódi Woyzechet 1824-ben bűnösnek nyilvánították és kivégezték, a drámában belőle lett Woyzeck, az operában pedig Wozzeck (a gótbetűs y és z annyira hasonlítanak, hogy Berg a kéziratot olvasva összetéveszthette a kettőt).
Az Arnold Schönberg tanítvány Bergre nagy hatást gyakorolt a dráma, így több mint 11 évig dolgozott az operáján. Wozzeck, a tábori borbély, a háború és a társadalom által megnyomorított kisember borzalmas élete és halála képezik a mű gerincét. Élettársát egy felettese elcsábítja, a tábori orvos és elöljárója állandóan kínozzák. Kisfiával nincs ideje törődni, nehezen megkeresett pénzét hazaadja.
Az opera 1970-es filmváltozata angol felirattal:
Mikor kiderül, hogy Marie a tamburmajor szeretője lett, Wozzeck erdei sétára hívja az asszonyt, majd a tó partján leszúrja. Később azonban őrülete elhatalmasodik rajta, és éjjel újra kimegy a tóhoz a kést keresve. Végül megtalálja, majd behajítja a tóba, de attól félve, hogy így is a nyomára lelhetnek, belegázol a vízbe, hogy megkeresse, és megfullad. Az orvos és a kapitány éppen arra járnak, és hallják a fuldoklás hangjait, de nem törődnek vele. Az utolsó jelenet az operairodalom talán legszívszorítóbb pillanata, Wozzeck és Marie kisfia társaival játszik, akik meghozzák a hírt, hogy anyja holttestét felfedezték a tó mellett. A kisfiú nem érti, hogy mi történt, és játszik tovább. Az opera utolsó dallamai úgy halnak el, mint az utolsó szívdobbanások.