A sok szomorúság után ismét egy vidám darab – már ami a végkifejletet illeti – a vizengős november utolsó napjainak egyikén ezúttal Joseph Haydn operájával, A lakatlan szigettel ismerkedünk meg.
A bécsi klasszika nagy öregje, az Esterházyak udvari zeneszerzője nem meglepő módon ezt a művét is a hercegnek írta, annak névnapján adták elő 1779-ben. A történet azokat a kliséket sorakoztatja fel, amelyek miatt általában hiteltelen műfajnak tartják az operát. Tizenhárom éve egy lakatlan szigeten tengődik a két főhősnő, akiknek férjeit annak idején egy hajótörés után kalózok rabolták el. Namármost ezek a férjek valahogy kiszabadultak, és évekkel később visszatérnek, hogy – feltételezvén, hogy időközben meghaltak – eltemessék asszonyaikat.
És akkor innentől kezdődnek, a „meglátja, de nem ismeri fel” típusú jelenetek, amik azért valljuk be, nem túl hihetőek, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy teljesen lakatlan szigeten hogy élhetett túl több mint tíz évet a két nő. Hosszas, szívettépő kalamajkák után végül a két páros tisztázza a félreértéseket, és újra egymásra találnak. Nézzük a napos oldalát: legalább tiszta happy end.
