Elérkeztünk november utolsó napjához, és ezzel az idei szárazság (pontosabban: nedvesség) végéhez is. Köszönöm, hogy ismét velem tartottatok, az idei sorozat zárásaként pedig következzen két játékos, vizes darab Liszt Ferenctől és Maurice Raveltől.
A blogon már emlegetett zenetörténész hat tyúkos rejtvénykérdése mellett egy másik nagy kedvencem volt, amikor azt fejtegette zenetörténet órán, hogy: „Rengeteg magyar zeneszerzőt megihletett az éj beköszönte, ott van például Az este a székelyeknél vagy a Villa d’Este szökőkútjai…” Liszt Ferenc 1877-ben komponált zongoradarabja természetesen nem a naplementét örökítette meg, hanem a Tivoliban található kastély legendás szökőkútrendszerének állít zenei emléket.
A Vándorévek sorozat harmadik részéből származó darab a sorozat leghíresebbjévé vált, Liszt a következő bibliai idézetet írta a kotta fölé: ‘… hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.’. Liszt hihetetlen érzékenységgel komponálja meg darabjában a szökőkutak látványát (és hallványát), ezzel megelőlegezve egy sor impresszionista zeneszerző vizes művét.
Ezen a történelmi felvételen Cziffra György játssza a darabot:
Negyed századdal később, 1901-ben látott napvilágot a zenetörténet másik leghíresebb vízi játéka (a francia eredetiben mindkét esetben a poétikus ‘jeux d’eau’ szerepel a szökőkút szinonimájaként, amely tükörfordításban annyit tesz, ‘a víz játékai’). Maurice Ravel zongoradarabjának közvetlen ihletői Liszt szökőkútjai voltak, de a francia impresszionista zeneszerző profánabb idézetet tűz kottája elejére, mint elődje, ő a vizek pogány istenét idézi, aki a hullámok csiklandozásától kacag. Ravel zeneszerzés tanárának, Gabriel Faurénak ajánlotta a művet, és a szerzői utasításában a következő írta: úgy kell játszani, mint Lisztet. Mi ez, ha nem a zenetörténet vízi játéka…?
