Bár zenész nem volt a családban, a zene mindig is meghatározó volt Wiedemann Bernadett számára: a nagypapa lelkes gitárosként saját zenekart vezetett, az édesanyja pedig a zeneiskolában dolgozott, így kézenfekvő volt a zongora, majd az énektanulás. A Lovagkereszttel és második Artisjus-díjjal is kitüntetett mezzoszoprán a tanításról, a dalokról és a kortárs zene szépségeiről is mesélt.
– Úgy tudom, legendás tanára, Bende Zsolt hatására látogatott el először az Operaházba zeneakadémistaként, és onnantól kezdve a sorsa megpecsételődött. Ön is sokat tanít. Mint a Weiner Leó Konzervatórium tanára és a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, mit szeretne átadni a növendékeinek?
– A zene szeretetét mindenek előtt. Szeretném, ha a tanítványaim megismernék a klasszikus és kortárs zeneszerzőket egyaránt, ha jól tájékozódnának a különböző stílusok között, ha belekóstolnának az operett és a musical világába is.
– A járványhelyzet egy szakaszában online órákat is tartott. Működik digitális keretek között a zeneoktatás?
– Az éneklés technikai terén csak hátrányt tapasztaltam: nem hallom úgy a növendékeimet, ahogy személyesen hallanám, a hangszínek beállítása, a technikai kérdések tisztázása pedig interneten keresztül lehetetlen. Az egyetemistáknál azonban megfigyeltem, hogy megtanultak önállóan dolgozni, felkészülni, gyakorolni, ezért a fejlődésük ebben az időszakban sem állt meg. Sőt, volt olyan, akit ez a helyzet kifejezetten előremozdított.
– Az előbb említett kortárs zenének ön elhivatott tolmácsolója, láthattuk például Vajda János A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című operájában is, tavaly decemberben pedig átvehette a második Artisjus-díjat is. Tapasztalata szerint mennyire érzékenyek a nézők erre a zenére?
– Minden korszaknak, stílusnak megvan a maga közönsége: az egyik a barokk muzsikát, a másik kifejezetten Wagnert, a harmadik a nagy romantikusokat szereti. A kortárs zenének is van rajongótábora, akik nagyon várják az új műveket, az új operákat, az új dalokat. A magyar operaszerzők alkotásait én a nemzeti kincseink közé sorolnám, a dalok pedig azért különlegesek, mert magyar írók, költők verseit, szövegeit zenésítik meg. A magyar irodalom adta érzelmi töltet és a szöveg jól érthetősége miatt a közönség magáénak érezheti ezt a műfajt.
– Nem csak kortárs, hanem romantikus és klasszikus szerzők műveit is énekli dalestjein. Mivel előadói apparátusa kicsi, a dal koronavírus-kompatibilis műfaj, így most reneszánszát élhetné…
– …és rendkívül jól streamelhető. Bende Zsolt szerint a hangot a dalok tartják kondícióban. Itt nagyon finom dolgokat kell énekelni egy szál zongorával a hátunk mögött. Természetesen az operában is meg kell mutatni a nüanszokat, de ott nagyobb az amplitúdó. A dal intimebb dolog. Kamarazenéről beszélünk, ahol a partnerrel való harmonikus munka, a technika, a stílus, a darab légkörének megteremtéséhez nagyon sok gyakorlás kell. Előfordul, hogy állandó zongorakísérőmmel, Virág Emesével többet próbálok egy dalkoncertre, mint ha otthon egy régebben játszott karakter szólamának felfrissítésén dolgoznék. Természetesen operák esetében a rendezői és együttes próbák több hetet vesznek igénybe.
– Több mint húsz éve énekli, számos rendezésben formálta meg Ulricát Az álarcosbálból. Ha most igazi jósnőként belenézhetne a saját üveggömbjébe, mit szeretne látni?
– Szép és beteljesült pályát mondhatok magaménak, de bízom abban, hogy akik a szerepeket osztják és előadásokat terveznek, hosszú ideig számítanak rám. Nagyon lelkesen, elkötelezettséggel nyúltam a Poppea megkoronázása premierje kapcsán Arnalta szólamához, és bár egy CD-felvétel, valamint Händel Xerxes című operája erejéig foglalkoztam barokk zenével, ez a terület még kiaknázatlan, egyben ígéretes lehetőség lehet számomra.
– Csak az Opera színpadain 600 előadásban 40 opera 40 szerepe fűződik Wiedemann Bernadett nevéhez. Az egyik ilyen Eboli hercegnő, akit 2010-ben Ferruccio Furlanetto világhírű basszus partnereként játszhatott a Don Carlosban.
– Ez máig meghatározó élmény számomra. Az egyik ária előadása közben kinéztem oldalra, és ő ott állt a színpad oldalában, és hallgatta, ahogy énekelek. Egyébként a fiam, Pataki Bence is nagy Furlanetto-rajongó, még közös fotót is készített vele ezután az előadás után. Basszbaritonként harmincegy évesen pályája elején jár, kisebb és középszerepeket egyre többet énekel, sőt Olaszországban a Figaro házassága címszerepét is ő játszotta. Nem dolgozunk együtt, de a konyhában azért megbeszéljük az énektechnikai kérdéseket, és az élet folyását. Ösztönzöm arra, hogy gyakoroljon, tanuljon, időben legyen kész a szerepekkel, de különösebben nem kell motiválnom, mert a vágya az, hogy nagy énekes legyen.
– A tavalyi év mérlegéhez hozzátartozik, hogy megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét is, ami díjai sokaságát gyarapította. Van olyan elismerése, ami különösképp inspiráló?
– Minden visszajelzés becses, de örök emlék és nagy megtiszteltetés számomra a Melis-díj, mert azt még magától Melis Györgytől vehettem át személyesen. Fontosak az emlékek, fontos, hogy visszaidézzük a jóleső dolgokat. A rosszakat meg egyszerűen ki kell zárni. Ókovács Szilveszter mondta épp a minap: „itt jön a mindig vidám Wiedemann Betti!” Én ezzel az optimizmussal és kíváncsisággal élem az életem, és tekintek a jövőbe.
A Wiedemann Bernadett operaénekessel készült interjú eredetileg az Opera magazinban jelent meg.
