Fél évvel ezelőtt érkezett Budapestre a moszkvai Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko nevét viselő táncszínházból, decemberben mutatkozott be a közönségnek Máriaként A diótörőben, tavasszal Odette/Odile és Kitri szerepében láthattuk. Beck Mariát különös életútjáról, félig amerikai, félig orosz identitásáról és a balettirodalom női karaktereihez való viszonyáról kérdeztük.
– Ritka forgatókönyv, hogy valaki az USA-ból Moszkvába utazik tanulni, ráadásul tinédzserként. Fordítva szokott lenni.
– Bizonyos szempontból nálam ez egyfajta visszaút: édesanyám orosz, édesapám amerikai, így én Amerikában születtem. Amikor egyértelművé vált, hogy balerina leszek és a legjobbakkal ott tudok majd dolgozni, felvételiztem a moszkvai táncakadémiára. De érdekes módon mindig orosz mestereim voltak, sőt még a zongoratanárom is orosz volt – nem őt, de a zongorázást kifejezetten nem szerettem. Órákon át egyhelyben ülni és gyakorolni, ezt nem nekem találták ki.
– Miközben a muzikalitás is nagyon fontos értéket képvisel a családjában. Persze értem, hogy egy táncművésznek ez olyan élmény, mintha a székhez szögezték volna.
– Édesanyám csodálatos operaénekes. Apám azonban egyáltalán nem művész habitus, neki egy biztosítással foglalkozó vállalkozása van, ebben abszolút ellentéte anyának. A megismerkedésük pedig mesébe illő történet. Anyukámat húszas évei elején egy barátnője biztatta arra, hogy küldjön magáról néhány sort egy moszkvai ügynökségnek, akik külföldi, hasonló típusú irodákkal együttműködve egyfajta párkeresőként kutatták az összeillő fiatalokat. Hosszú hónapokig nem történt semmi, anyu el is felejtette, hogy írt egy levelet, aztán egyszercsak kapott egy választ egy férfitől, akivel aztán nagyon hosszú beszélgetésbe kezdett. Ő lett az édesapám. Anya az operai közegben szocializálódott, látta, hogy alkalmas a testem a táncra, ezért kiskoromban elvitt balettozni. Nagyon gyorsan ez lett az életem középpontja.
– Az orosz mesterek és a Vaganova-módszer nem túl szigorú egy Amerikában cseperedő kislánynak?
– Sokan kérdezik ezt, és valóban elképesztően sokat dolgoztunk, gyakoroltunk, de én nem éreztem úgy, hogy elveszik a gyerekkoromat. Szerintem fantasztikusan érdekes, izgalmas volt gyereknek lenni!
Azt csináltam, amit a legjobban szerettem, jó társaságban voltam, olyan mesterekkel körülvéve, akikhez érzelmileg is mélyen kötődtem. Nemcsak a munka létezett: mindent megbeszéltünk, ami a lányoknak fontos, a fiúktól kezdve az élet nagy kérdéseiig bezárólag mindent.
Az első mesteremmel, Valentina Barsukovával olyannyira meghatározó kapcsolat volt ez, hogy tavasszal Budapestre utazott, hogy lásson A hattyúk tavában. Anyukámék nagy szeretetben és szabadon neveltek, a távolság ellenére most is közel vagyunk egymáshoz. Ő nagyon szeretett volna balerina lenni, de mások voltak az adottságai, és büszke arra, hogy nekem ez sikerült.
– Ezek szerint szabadon valósította meg az édesanyja álmát.
– Abszolút!
– Moszkva, tizennégy évesen, egyedül, távol a családtól. Nehéz elképzelni, hogy az új szabályok, ez az új ország elsőre könnyen befogadható egy tinilánynak. Hogy érezte magát?
– Nem tagadom, az első időszak óriási kihívást jelentett, még úgy is, hogy a családom egy része Moszkvában él, korábban is jártam már ott; de olyan gyakran nem is tudtunk találkozni, hiszen kollégista voltam, sokat kellett próbálnunk, tanulnunk. Először minden olyannyira más volt, mint otthon: azok a hatalmas, szürke épületek, a mindig komor, néha durva emberek. Később rengeteget tanultam az ország történelméről, megértettem, miért érzik így magukat az ott élők, és így már könnyebb volt. Egyébként Budapesten sokkal jobb az általános hangulat, mások az emberek, de gyakran fedezek fel közös vonásokat, és akkor nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ezt már ismerem. A karrierem aztán szépen ívelt felfelé, jöttek a balettirodalom legfontosabb szerepei, principálként táncoltam, amikor eljöttem.
– Miért váltott?
– Egyrészt magánéleti okból, másrészt azért, mert a mesterem, mentorom, Laurent Hilaire eljött a színházból, és úgy éreztem, ez egy tökéletes együttállás a váltásra.
– Budapesten pedig Odette-ként és Odile-ként láthattuk tavasszal. Talán ez az egyetlen nagy szerep, amit még nem formált meg.
– Azt hiszem, igen! Egy nyári turnén táncoltam már, nemzetközi csapattal, de nagyszínházban, állandó társulattal még nem. Természetesen hatalmas szerepálmom volt.
– Melyik karakter megy könnyebben színpadra?
– Egyértelműen a csábító, szenvedélyes „fekete hattyú”, Odile. Nekem sokat kell dolgoznom azért, hogy megtaláljam azt a légies, ártatlan, tiszta lényt, ami Odette. Elképesztően komplex ez a szerep, a kettősség; az, hogy egy mozdulat sem csúszhat el, nem lehet pontatlan, de ugyanígy a belső élmény sem lehet fals, mert az azonnal meglátszana. Egy mesterem azt mondta, hogy ezen a szerepen egy életen át kell dolgozni, soha nincs kész. Most már értem, miért gondolta így. Ahogy táncművészként változom magam is, úgy formálódik, érik ez a két „ellentétes” nő bennem, és a színpadon is.
