Egyszer volt, hol nem volt: Julija Lezsnyeva karriertörténete valóban mesébe illő. Világvégi szigeten, nem művész közegben született a 21. század elejének meghatározó koloratúrszopránja, aki előtt még nagyon hosszú pálya áll.
„Egy énekes hangja mindenestül autonóm: a hangnak megvan a saját ízlése és maga dönt arról, milyen irányba halad. Rendkívül izgalmas felismerni, mi áll igazán jól a hangodnak, hogy aztán menet közben fejleszthesd a vokális lehetőségeidet.” Jellemző idézet ez Julija Lezsnyevától, aki türelemmel és megfontoltan halad máris szédítő magasságokba ívelő pályáján.
Az első, amit nem lehet vele kapcsolatban említés nélkül hagyni: kikezdhetetlen énekesi kvalitásai mellett egészen bizonyos, hogy napjaink egyik legrokonszenvesebb, legközvetlenebb világsztárja ő. Szerénysége a vele készült beszélgetésekben is kitapintható:
„Sosem feledkezhetsz meg arról, hogy sok-sok embernek tartozol hálával – szülőknek, tanároknak, barátoknak… Ha valaki csak önmagával van elfoglalva, az olyan, mintha egy piszkos tükörbe nézne, ami nem mutatja a tükörképét.”
Julija Lezsnyeva Csehov szigetén, a távoli Szahalinon született geofizikus szülők gyermekeként 1989-ben. Ötévesen már zongorázik és énekel, szülei pedig felismerik a kivételes tehetséget. A család hamarosan Nyugat felé veszi az irányt: tizenhét évesen szerez diplomát a moszkvai konzervatóriumban, egy évre rá már Juan Diego Flórez oldalán lép fel. Tanulmányait külföldön folytatja, újabb iskolákat és számos mesterkurzust elvégez, például Jelena Obrazcova vagy Thomas Quasthoff vezetésével.
Alig tizennyolc éves, amikor Marc Minkowski egy YouTube-felvételt lát tőle, majd felkéri, hogy énekeljen Bach h-moll miséjében. Huszonhárom évesen Lezsnyeva az első orosz énekes, akivel a Decca Records kizárólagos szerződést köt. Közben pedig bejárta és bejárja a világ nagy koncert- és operaszínpadait, fellép többek között Kiri Te Kanawa, Plácido Domingo vagy Philippe Jaroussky oldalán. Meg Dimitry Sinkovskyval: aki közös koncertjüket hallotta a budapesti Zeneakadémián, élete kiemelkedő hangversenyélményei között tartja azt számon.
„A barokk zene mindig is az életem meghatározó része volt. Tizenegy éves korom óta, amikor Cecilia Bartoli Viva Vivaldi CD-jét először hallottam, rajongok ezért a zenéért, és mindig hű maradok hozzá. Boldoggá tesz, hogy a barokk iránti szeretetemet az éneklésen keresztül fejezhetem ki.” Mintha csak erre a hangra várt volna a világ: a kétezres évek második fele, azaz Lezsnyeva karrierjének hivatalos indulása óta hallgatóságát elbűvöli hangja hajlékonysága. Kritikusai korán kiemelték az énekhang érettségét, a tökéletes technikán és bravúros kivitelezésen túl azt, hogy Lezsnyeva lenyűgözően őszinte előadásmódja egy üres koncertpódiumon is képes valódi drámát teremteni.
Ebben bizonyára segítségére vannak élettapasztalatai is. Erről így beszél: „A sok utazás és a távollét a családodtól komoly kihívás, de segít abban, hogy megérj az életre… Igen fiatalon hirtelen több ezer kilométerre találtam magam az otthonomtól: nagyon gyorsan kellett felnőnöm. De közben a gyermeki énem is megmaradt: úgy kell felnőtté válni, hogy közben nem feledkezel meg arról, honnan is jössz” .
