Ritka és egyedülálló balett érkezik Budapestre: a világhírű koreográfus, Boris Eifman 2019-es premierje, A Pygmalion-hatás a „grotesque plastique” és a klasszika táncnyelvén mesél fejlődésről, átalakulásról, társadalom és egyén viszonyáról. A művészt arról kérdeztük, mi a kötődése a komikumhoz, a groteszkhez, és milyen lesz a 21. század táncnyelve.
– Nagyon ritkán fordul elő, hogy vígjátékot vagy tragikomikus történetet láthatunk a klasszikus balett nyelvén megfogalmazódni, talán azért is, mert ez a forma, a klasszika inkább a fizikai szépség hangsúlyozásához, a tragikumhoz kötődik. Miért választotta a komédia műfaját, milyen nehézségekkel kellett szembesülnie emiatt?
– Koreográfusként és színházi rendezőként feladatom, hogy mindig meglepetést okozzak a közönségnek. A nézőket könnyen elveszíthetjük, ha nem újítunk, nem keresünk új témákat és új művészi technikákat. Az Eifman Baletthez már nagyon hosszú ideje a tragikus pszichodrámák kötődnek, aztán bemutattuk A Pygmalion-hatást, ami tele van a legragyogóbb Broadway-show-k humorával és energiájával, és mi volt az eredmény? Átütő siker Európa és Amerika legjobb színpadain.
A premier után a tánckritikusok azt írták, hogy ez a darab képes volt megváltoztatni a nézők balettművészetről alkotott elképzelését és még a balettművészeti kánont is. Abban igaza van, hogy ez egy tragikomédia, a Pygmalion-hatás könnyeken átívelő nevetés. Ez a balett komoly filozófiai és társadalmi témákkal foglalkozik, ugyanakkor magas drámai feszültséggel vibrál. Az én kreatív természetem is ilyen: az életet ellentétek összefonódásának, viccesnek és tragikusnak, pillanatnyinak és öröknek látom. Ami a kreáció során felmerülő nehézségeket illeti, a társulatnak meg kellett tanulnia egy teljesen új „társastánci” táncnyelvet, amelyet még soha nem használtak táncszínházban. Az Eifman Balett tagjai óriási munkát végeztek, és valóban társastáncos sztárokká változtak. De természetesen ezt a technikát nem a közismert formájában, hanem a balett nyelvére adaptálva használjuk.
– Egy interjúban azt mondta: „Nemcsak hibátlan technikájú, hanem ragyogó, tökéletes megjelenésű táncosokra van szükségem. A tánc a vonalak játéka.” Aztán színre viszi A Pygmalion-hatást, ami ennek valahol az ellentéte. Ez önirónia vagy egyfajta önreflexió?
– Nem látok itt ellentmondást. A „grotesque plastique” koreográfiai értelemben a produkció stiláris alapja. De ez nemcsak egy tiszta bohózat, nem tudok pusztán ebben a műfajban dolgozni, ezért a balettben egy hosszú utat mutatunk be: Gala, egy külvárosi lány átalakulásának útját. Shaw darabjában a metamorfózisok a beszédhez, a kiejtéshez kapcsolódnak, a mi esetünkben a hősnő a plasztikus, a fizikai mozgásban jelzi az átalakulást. A nyomornegyedből származó, ügyetlen lányból Gala elegáns, virtuóz táncosnővé alakul. A Pygmalion-hatás tehát – visszautalva az első interjúra – „a hosszú vonalak játéka”.
– Egy másik beszélgetésben úgy fogalmazott, hogy szeretné a táncot visszahozni a színházba, és a mozgást a lelki síkok feltárására használni. Mit üzen ez a darab a közönségnek, a társadalomnak?
– Nem hiszem, hogy próféta lennék, és nem is törekszem arra, hogy prédikációkat tartsak. Csak azon dolgozom, hogy a kreáción keresztül utat találjak a bennem rejlő tehetségnek és a mozdulatok ősi káoszának átalakításával a körülöttünk lévő mozgást egyedi dramaturgiájú és intellektuális tartalmú balettprodukciókká transzformáljam. Valóban, ezt a képességet arra használom, hogy feltárjam az emberek belső világát. A tánc ősi nyelvét alkalmazva közelítem meg a legmélyebb filozófiai kérdéseket, és közelebb is jutok a titkok megértéséhez, az emberi lélek rejtélyeihez, ahhoz a témához, amely évszázadok óta inspirálja a művészeket.
De a művészetem alapja a párbeszéd, nem pedig a prédikáció. Arra hívom meg a közönséget, hogy együtt érezzen a történettel, hogy részt vegyen az érzelmi energia e varázslatos cseréjében.
– A darab egyrészt egy művész története, aki beleszeret az alkotásába, másrészt megmutatja, hogy az elvárások gyakran megteremtik a valóságot. Ha mások bíznak abban, hogy sikerül neked valami, akkor sikerülni fog; ha ők nem hisznek benne, akkor te sem fogsz. Melyik aspektust emelné ki ön?
– Szeretném elkerülni, hogy előtérbe helyezzem a produkció számomra legfontosabb nézőpontjait, hogy a véleményem ne befolyásolja a közönség felfogását. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, ahogyan ön leírta a „Pygmalion-hatást”, annak pszichológiai értelmezését. Valójában ez adta a balett nevét. Ha valakit tehetséges és kiemelkedő személyiségként kezelünk, az segít neki, hogy felfedezze képességeit és sikeres legyen. Szerintem van ebben egy másik, ugyanilyen fontos téma is: mégpedig az alkotó erkölcsi felelőssége a teremtménye iránt. A főszereplőt, az ismert Leont határtalan hiúsága vezérli, amikor arra vállalkozik, hogy Galát briliáns előadóművésszé változtatja. Célját eléri, ám a lány sorsa drámai fordulatot vesz. Szakít a szegénység és a nyomorúság világával, de soha nem válik az előkelő társaság részévé, így őt ez az átalakulás magányba, izolációba taszítja. A tánc és általában a művészet egyesíti az ellentéteket, segít leküzdeni a társadalmi korlátokat, még akkor is, ha ez a harmónia nagyrészt illuzórikus. De a valóság mindig kegyetlen, mert szétválasztja az embereket, magányossá teszi őket, és szakadékot húz közéjük.
– Ön tinédzserként olyan légkörben élt, amely nem volt kapcsolatban semmilyen művészettel, semmilyen tánccal. „Körülöttem mindenki ellenezte a tánc iránti érdeklődésem” – fogalmazott. Hogyan vált mégis a tánc az életévé?
– Sok dolog nem a körülmények miatt történik velünk, hanem azok ellenére; és csak azt kell tenned, hogy követed a sorsodat. Nem ellenállni vagy zúgolódni kell, hanem törekedni arra, hogy felismerd az égi jeleket. Egész kicsi gyermekkoromban láttam először balettet, A hattyúk tavát. Elképesztően intenzív érzelmi élmény volt, és amit azon az előadáson éltem át, az tette lehetővé számomra, hogy felfedezzem a színház világát. Tizenhárom éves koromban kreáltam az első kis balettemet, tizenhat évesen pedig egy kis társulat koreográfus-rendezője lettem. Szerencsésnek érzem magam, mert már a kezdetektől fogva felismertem a küldetésemet. Ha ez nem történik meg, akkor arra lennék kárhoztatva, hogy évekig a sötétben bolyongjak, egy értelmetlen életet vagy valaki másét éljem. Valószínűleg ez a legszörnyűbb dolog, ami történhet.
– Milyen jövőképpel dolgozik most, mi vár a klasszikus balettre?
– Általánosságban a tánc jövőjéről szeretnék beszélni, és nem csak a klasszikus koreográfiáról. A balettvilág továbbra is a 20. században él, és a 20. század plasztikus formáira és táncnyelvére összpontosít. Sokak munkáin látszik, hogy a koreográfiai absztrakció és a modern tánc azon példáit reprodukálják, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak relevánsak. Semmiképpen sem tagadom az ilyen kreációk létjogosultságát, ezzel együtt meggyőződésem, hogy a 21. század balettjének saját táncnyelvre van szüksége.
Ez az új táncnyelv természetszerűleg szintetizálja a kiváló elődeink által felhalmozott hatalmas tapasztalatot, de új lehetőségeket is ad a kreatív fejlődésre.
– A budapesti közönség kifejezetten lelkesedik a lélektani balettekért, a humorért, az iróniáért. Milyen munkára és milyen fogadtatásra számít a Magyar Nemzeti Balett együttesével?
– Nagyon várom a Magyar Nemzeti Balettel a munkát és a bemutatót, a találkozást a magyar közönséggel! Remélem, hogy A Pygmalion-hatás csak jó érzéseket hoz majd a budapesti nézőknek, azt hiszem, most mindenkinek erre van leginkább szüksége. Szeretném, hogy sokan felfedezzék, megismerjék és megértsék a pszichológiai balettet, ezt az egyedülálló művészeti mozgalmat, amelyet az elmúlt negyvenhat évben fejlesztettem.
