2022-ben Polonkai Judit fagottművész és Fekete Károly énekkari művész vehette át a Magyar Állami Operaház Zenekarának és Énekkarának Kamaraművésze címet. Pályájukról, mestereikről és az OPERÁ-ban töltött mindennapokról beszélgettünk.
– Tavaly júniusban, az OPERA Csillagóra évadzáró gáláján vehették át a kamaraművészi címet. Mit jelent egy ilyen elismerés?
Polonkai Judit: Amikor a zenekarból engem szólítottak, azt nem valóságként éltem meg, mintha álom lett volna. Az Operaházra mindig is úgy tekintettem, mint egy csodás univerzumra, benne megannyi ragyogó csillaggal. Boldog vagyok, hogy ebben a különleges világban most már én is egy kis fénypont lehetek. Megtisztelve érzem magam, és számomra komoly felelősséget is jelent ez a kitüntetés.
Fekete Károly: Igazi meglepetés volt. Személyes beszélgetéseink során jelenlegi karigazgatónk, Csiki Gábor már korábban is elismerően beszélt a munkámról, és a szólista előéletemet figyelembe véve még egy mentorprogram ötletét is felvetette, amit én vezethetnék az újonnan érkező kollégáknak. Nagyon büszke vagyok.
– Hogyan kezdődött a pályájuk?
PJ: Fagott- és ezzel együtt zenei tanulmányaimat viszonylag későn kezdtem el Debrecenben. Tanáraim, Tóth József és felesége, Baranyi Anikó biztos hátteret jelentettek, gyakorlatilag a pótszüleim voltak. Lelkes, odaadó támogatásuknak és felkészítésüknek köszönhetően három évvel később bejutottam a budapesti Bartók Konzervatóriumba, azután pedig a Zeneakadémiára. Még egyetemi éveim alatt, sikeres próbajátékot követően lettem az OPERA fagottművésze, a diplomakoncertemen pedig már a kollégáimból álló zenekarral muzsikálhattam Kovács János vezényletével.
FK: Pályám elején szólistaként értem el szép sikereket, most pedig a kórusban végzett munkámért kaptam elismerést, ami nagyszerű érzés. Szólistaként és kórusénekesként is számos felejthetetlen élményem van. Lehengerlő egy-egy nagyobb lélegzetű darab részese lenni, elég, ha csak Beethoven Örömódájára vagy a Verdi Requiemjére gondolok. A személyes kedvencem Mahler VIII. szimfóniája, melyben a mester bravúrosan elegyíti a grandiozitást a kamarazenélés intimitásával. Az Aidáról már nem is beszélek.
– Mindketten a szakma legjelesebb képviselőitől tanultak, Judit Vajda Józseftől és Janota Gábortól, Károly pedig Sass Sylviától. Össze lehet foglalni, hogy mi az, amit útravalóul kaptak?
PJ: Két szó: játszani és énekelni. Alapvetésük volt, hogy a hangszereknek az emberi hanghoz hasonlóan kell megszólalnia – bizonyos szempontból mintha énekelnénk velük –, de bármilyen nehéz, olykor küzdelmes ezt megvalósítani, a közönség számára játéknak kell tűnjön minden dallam. Sok munkával lehet elérni, hogy végül valóban játszhatunk a hangszeren. Erre összpontosítva a zene fel tud emelni, vigasztal, és menedéket is ad.
FK: Sass Sylvia nemcsak a mesterem, de máig tartó barátság fűz össze minket. Fantasztikus zenei tudással és jelenléttel rendelkezik, mindig hihetetlen tűzzel égett a színpadon. Éppen ezért az egyik legmeglepőbb tanítása az volt számomra, hogy meg kell keresni azt a pillanatot a zenében, amikor rá tudunk készülni a cselekmény kiteljesedésére. Ekkor, ebben a másodpercben tudatosan „ki kell kapcsolni”, hogy legyen elég erőnk a drámai csúcsponton újra izzani.
– Mesélnének az operaházi mindennapokról? Milyen rutinokkal, milyen kihívásokkal kell szembenézniük?
PJ: Sokan hajlamosak a fagott hangját a vicces, humoros, vagy egyenesen groteszk dolgok ábrázolásával azonosítani, pedig a puha, érzékeny sóhajtások, az éteri pianók is a hangszer repertoárját képezik, maradéktalan megszólaltatásuk egyben a legnagyobb feladatot is jelenti. Az OPERA programjában szereplő művek meg is kívánják a fagott hangi lehetőségeinek teljeskörű használatát, és ezzel lehetőséget adnak sokszínűségének bemutatására. Sok felejthetetlen előadás van mögöttem, ha mégis egyet ki kellene emelnem az mindenképpen az Operaház Újranyitó Fesztiválja keretében felcsendült Hunyadi-premier lenne. Erkel magasztos, vérpezsdítő zenéje és a hazatérés öröme a pályám legszebb emléke.
FK: A kórus tagjai rendszeresen részesei egy-egy konkrét szituációnak az előadások során. Karaktereket kell ábrázolni, reagálni az eseményekre és alkalmanként táncolni is szükséges. Poldini Ede Farsangi lakodalmának őrülési jelenetében például szinte tánckarrá alakul a kórus. Egy biztos: sokszínű és változatos feladatainkat egy fantasztikus közösségben, az ország talán legszebb munkahelyén kell teljesítenünk.
