Halász Péter, aki 2013 és 2016 között az OPERA agilis főzeneigazgatója volt, az idei szezontól első vendégkarmesterként tér vissza, továbbra is megosztva idejét Budapest és Düsseldorf dalszínházai között. Sűrű félév elé néz itthon: ő vezényli az újévi koncertet, Beethoven IX. szimfóniáját, januárban a Ruszalka bemutatóját, februárban az Arabella felújítását, majd a hagyományos húsvéti párost, a Parasztbecsületet és a Bajazzókat.
– A „Kilencedik” karmesteri rutinfeladat?
– Beethoven sohasem az, esetében csak útkeresésről beszélhetünk. A IX. szimfónia hatalmas hegy, amelyet mindig más megvilágításban lát az ember. Most ráadásul kuriózumról van szó, ugyanis az újévi koncerten a Gustav Mahler-féle hangszerelésben szólalt meg a darab, nyolc kürt, dupla fafúvósok, nagy vonóslétszám és színpadi zene közreműködésével. Korábban is vezényeltem már a kilencediket az Operaházban, de akkor a historikus előadásmód irányába mentünk el, jóval kisebb apparátussal, az eredeti beethoveni metronómtempókat betartva, a frázisokat a bécsi klasszikus stílus szellemében kimunkálva. A Mahler által átdolgozott – Bécsben és New Yorkban elhangzott – változatról igyekeztem minél több információt begyűjteni, hiszen ez esetben a mi előadásunk egy interpretáció interpretációja volt.
– Nem szentségtörés belenyúlni Beethoven szimfóniáiba?
– Egy akkora zseninek, mint Mahler, nem az. Korábban gyakran előfordult, hogy karmesterek igazítottak régebbi szerzők hangszerelésein. Időközben változtak, fejlődtek a hangszerek, Beethoven pedig a bennük rejlő lehetőségek ismeretében bizonyára élt volna velük. Egy oldtimer autóhoz próbálhatok eredeti kerekeket keresni, de rátehetek újakat is. A ma divatos historikus játékmód fel sem merült a romantika idején. Ahogy említettem, Mahler verziója egy interpretáció, így ehhez a romantikus előadásmódhoz próbáltam közel kerülni, többek között a legkorábbi lemezfelvételeket – így a „Mahler-közeli” Felix Weingartner, Bruno Walter, Otto Klemperer értő Beethoven-interpretációit is – tanulmányozva. Ezekre az előadói tradíciókra is igyekeztem reflektálni.
– Sokan emlékszünk Az árnyék nélküli asszony 2014-es zenetörténeti jelentőségű hazai bemutatójára. Tíz év telt el azóta; 2024 januárjában egy másik „korszakos” alapmű, a Ruszalka szólal meg először saját operaházi produkcióként. Richard Strauss, illetve Dvořák zenedrámája egyaránt a szecesszió idején született, mindkettő szimbólumokkal teli felnőtt mese, amely a tiszta természet és a bűnös, beszennyeződött emberi világ találkozásáról szól. És még egy közös pont: a rendező, Szikora János személye. Milyen érzésekkel készül erre az előadásra?
– Meg kell mondjam, számomra hihetetlen, hogy a Ruszalka eddig nem volt műsoron Budapesten, pedig az egyik legnagyobb romantikus remekmű. Nem véletlenül lett mára mindenütt a repertoár része. Talán a cseh nyelv nehézsége hátráltatta itthon?! De ez sem igaz, hiszen Janáček Jenůfája nálunk is csehül ment. Tényleg nem tudom az okát. Óriási megtiszteltetés, hogy vezényelhetem, és persze nagy felelősség is. Örülök, hogy Szikora Jánossal ismét együtt dolgozhatunk. János nemcsak nagyszerű rendező, hanem egy analitikusan gondolkodó, a zenére fogékony ember, akivel nagyszerű volt a közös munka mind szakmailag, mind emberileg.
A két darab persze nagyon különböző. Én inkább Straussnál érzem a szecessziót, mert az ő zeneszerzői technikája, mellékszólamainak burjánzása közel áll a szecesszió díszítőművészetéhez. Dvořák sokkal klasszikusabb, az ő partitúrája teljesen áttetsző; mesevilága illik a századfordulóhoz, de a zenei szövet nagyon letisztult. Igazi Dvořák-zene, átitatva érzelemmel, áradó dallammal. Kevés az olyan zeneszerző, aki mindig dallamban gondolkodik; Dvořák ilyen volt.
A Ruszalka témája több szempontból aktuális: a természet és az ember eltávolodásán túl arról is szól, hogy mi történik, ha valaki elhagyja a saját közegét; a vágyott új világ nem fogadja be, de a régi életébe sem tud már visszatérni.
Élmény számomra behatóbban foglalkozni ezzel a darabbal. Nagyon szeretem az OPERA Zenekarát, csodálatos a vonóskultúrája, egységes a hangzása, és egy ilyen műnél, mint a Ruszalka, ahol a líraiságot ki kell dolgozni, ez igazán szerencsés együttállás. Egy ilyen „közeli” kelet-európai, szláv romantikus darabot általában lelkesen fogadnak és fantasztikusan éreznek is a magyar zenészek.
– Az Arabellával visszatér Richard Strausshoz, s vele a „német vonalhoz”, amelyben igencsak otthonosan mozog.
– Annak idején jeleztem Ókovács Szilveszternek, hogy nagyon szívesen vezénylem itthon a német repertoárt, persze ez már az eddigi ténykedéseimből is kiderült. Hálás vagyok, hogy lehetőséget kapok rá. Nem szeretnék specializálódni, de kétségtelen, hogy Wagner és Strauss partitúrái fantasztikus kalandok egy karmesternek; már érettebb fejjel különösen. És ez esetben is elmondhatom, hogy az OPERA Zenekarának affinitása van e két szerzőhöz. Az Arabellát is először fogom vezényelni. Strauss és kongeniális librettistája, Hugo von Hofmannsthal utolsó közös munkájukat A rózsalovag szellemében írták meg. A darab jellegzetesen bécsies: nemcsak a valcerek, a bálok hangulata járja át, az intrikák mellett a melankólia is megjelenik benne. Az idős mester döbbenetes technikai tudással felvértezve komponálta meg ezt az operát. Az egyes szólamok kidolgozása lélegzetelállítóan gazdag. A zenekar számára valószínűleg ez az egyik legnehezebb játszanivaló a mégoly komplikált Strauss-repertoáron belül is. A darab felújításában két kiváló és számomra nagyon kedves énekes kollégám debütál, Pasztircsák Polina Arabella, Szegedi Csaba pedig Mandryka szerepében. Az Arabella mindannyiunknak igazi kihívás.
– A húsvéti időszakban a Parasztbecsületet és a Bajazzókat, illetve Mascagni Messa di Gloriáját vezényli. Meglehetősen változatos félév elé tekint. Könnyen veszi ezt a fajta „stíluskavalkádot”?
– A két híres verista operához nyilvánvalóan más attitűd szükségeltetik, mint mondjuk az Arabellához. Persze megint csak remekművekről beszélhetünk. Itt jegyzem meg, hogy a Parasztbecsület magyarországi bemutatóját Mahler dirigálta az Operaházban. Az olasz repertoár tőlem sem idegen, már sok Rossini-, Verdi- és Puccini-művet vezényelhettem itthon is. Egyfajta teljességérzés, hogy fél év leforgása alatt cseh, német és olasz darabokkal foglalkozhatok, és ehhez jönnek még a németországi munkáim.
Legutóbb Düsseldorfban Csajkovszkij operájának, Az orléans-i szűznek a premierjét dirigálhattam, ami igazán szép nemzetközi kritikai fogadtatásban részesült. Rendkívül izgalmas, megindító produkció volt, amelyben az orosz-ukrán háborúban személyesen érintett művészek is közreműködtek. Duisburgban egy másik verista mű, Cilea Adriana Lecouvreurjének a bemutatóját vezényeltem nemrég. Boldog vagyok, és megtisztel, hogy Budapesten megkaptam az első vendégkarmesteri pozíciót. A következő öt évben rendszeresen fogok vezényelni az Operaházban, kiemelten a német romantikus repertoárt. Tényleg a szívem csücske ez a zenekar. A korábban megkezdett közös munka nem szakadt meg, hiszen minden évben vendégeskedtem itt. De most ismét egy igen intenzív időszak elé tekintek, amit nagyon várok.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
