Különleges, az érzékszerveinkkel játszó előadásnak adott otthont decemberben az Eiffel Műhelyház: Pacsay Attila zenéjével és Almási-Tóth András szövegével jött létre az új magyar kamarazene-ciklus. A darabról a zeneszerzőt faggattuk.
– Az előadás koncepciójának megálmodója és színpadra állítója, Ókovács Szilveszter úgy fogalmazott, nem is annyira opera, mint inkább kamarazene-ciklus született. Ön is így véli?
– Nehéz megragadni a legtalálóbb műfaji megnevezést, mert több szempontból is kísérleti előadás készült, de talán a spirituális utazás az egyik legpontosabb meghatározás. Van a produkciónak egy élő része, amit az énekesek, a narrátor és a zenészek adnak elő, de a kamarazenei darabot kiegészítik előre felvett zenei betétek és különféle hangkulisszák is. Ehhez rendelkezésünkre áll egy teljesen új hangrendszer, amit eddig inkább csak mozikban használtak, hangversenytermekben még nem. Ennek az a lényege, hogy nemcsak körben szólnak hangszórók, hanem a nézők feje fölött is, amitől úgy érezhetjük, hogy teljesen körülvesz minket a zene. Mai, divatos kifejezéssel élve immerzív élményre számíthatnak a nézők, vagyis sokkal jobban a produkció részesévé válnak. Ezt erősíti a térelrendezés is, ugyanis a közönség tagjai nem a hagyományos módon foglalnak helyet, hanem koncentrikus körben, nyugágyakon fekszenek, és mindezek tetejébe bekötött szemmel hallgatják az előadást. Témáját tekintve a mű az adventi ünnepkörhöz kapcsolódik, ezért is adta magát ennek a fajta közösségi színházi élménynek a megteremtése.
– Artaban egy nem kanonizált napkeleti bölcs. A legenda szerint a Háromkirályok mellett egy negyedik király is látta és megfejtette a betlehemi csillag jelentését, azonban nem ért oda időben a Megváltóhoz, ezért a Szent Család nyomába eredt. Önt mi fogta meg Artaban sorsában?
– Korábban nem ismertem a történetét, a felkérés után ástam bele magam, elolvastam róla mindent, ami fellelhető. Úgy érzem, nagyon közel áll hozzám, sokkal emberibb, mint sok más bibliai történet. Sokan magunkra ismerhetünk Artaban karakterében, aki kitűz maga elé egy célt, de aztán sohasem éri el azt. Mi is így vagyunk ezzel: mindig közbejön valami, és végül ezek az elkanyarodások töltik ki az ember életét. Ezért is van az, hogy nem a céljainkon van a hangsúly, hanem azon, hogy megfelelő, érvényes életet éljünk, és ne keveredjünk konfliktusba önmagunkkal.
– Míg a dalok szövegét Ókovács Szilveszter írta, a narrációt Almási-Tóth András jegyzi. Hogyan zajlott a közös munka?
– Párhuzamosan készült a librettó és a zenei rész, folyamatosan megvolt köztünk az egymásra hatás. A különleges műfaji besorolást különben az is erősíti, hogy a dalok sem a hagyományos operai megszólalást követik, hanem leginkább a brechti songokhoz hasonlítanak, mint amilyenek a Koldusoperában is szerepelnek. Az énekesek közül mindenki játszik mindenkit: amikor például a három napkeleti bölcs énekel, akkor az egyiküket a színen lévő operaénekes-nő szólaltatja meg.
– A vakoknál különleges módon felerősödik a hallás érzéke – épített arra valamilyen módon, hogy a környezet zörejei is a zenei struktúra részévé váljanak?
– Igen, van például homokvihart imitáló hangbejátszás, és azt is különleges hangkulissza-megoldásokkal érzékeltetjük, ahogy hirtelen minden leáll és elsötétül az ég, amikor felállítják a keresztet a Golgotán. Egy vak ember számára természetes dolog figyelni a környezet hangjaira, míg egy látó ember sokkal inkább a szemére hagyatkozik, nem a hallására. A bekötött szem segíthet benne, hogy észrevegyük az apró részleteket, amiket a zene tartalmaz, és ez a fajta figyelem talán saját életünk mélységeihez, fontos elemeihez is közelebb visz.
