Melyek a társalgás alapjai? Milyen témákat érdemes kerülni az előadás szünetében? Mi az a small talk? És létezik-e még a sajátos hungarikum, a panaszkultúra? Schiffer Miklós stílusszakértőt ezúttal a társalgás művészetéről kérdeztük.
– „A társasági társalgás művészete az, hogy miközben sok témát érintünk, semmiben nem mélyedünk el” – citálja Köszönöm, kérem című könyvében Oscar Wilde-ot. Bontsuk ki ezt a mondatot!
– Nem véletlenül választottam egy angol írótól idézetet, hiszen diskurzus tekintetében ők egyfajta alapiskolát képviselnek. Az angol társalgásban sokszor úgy tűnik, mintha elmélyednének a beszélgetésben, de ha belegondolunk, túl sok mélyenszántó dologról nem esik szó. Ezt mi, magyarok talán felszínesnek találhatjuk, pedig nem erről van szó. Ez az egymást nem ismerő emberek közötti eszmecsere, véleménycsere, könnyed beszélgetés, más néven small talk.
– Milyen témák számítanak tapintatlanságnak?
– Bár Magyarországon kedvenc téma, nem illik egymás anyagi helyzetéről érdeklődni – mennyi a fizetésed, mennyiért vetted ezt vagy azt… hasonlók. Más szexuális orientáltságát, családi állapotát, érzelmi életét se hozzuk szóba. Az egészségi állapot és a betegségek sem társaságba való témák, ahogyan az etnikai kisebbségek minősítése sem. És általában nem illik politikáról társalogni. Ez sem megy nálunk annyira. A múltkor láttam egy filmet, amelyben két férfi politikai témákról kezd eszmét cserélni egy elegáns bárban. Ekkor odamegy hozzájuk a tulajdonos, és azt mondja nekik: „Uraim, ez egy előkelő hely, itt nem beszélünk politikáról!” A klasszikus small talk tehát kerüli az érzékeny vagy kényes témákat.
– Illik-e jelezni, ha olyan kérdés, ügy kerül elő, ami kellemetlenül érint minket?
– Jelezni nem kell, de el lehet terelni másfelé a témát. Azt is szoktam mondani, hogy nem kell mindig mindent meghallani. Én például nem szeretem, ha a jelenlétemben kibeszélnek valakit. Abból sosem sül ki semmi jó. Természetesen előfordul, hogy valaki azért marad sokáig egy társaságban, mert tudja, hogyha elmegy, a háta mögött beszélnek róla, így inkább ott marad az este végéig. Mindenkinek a vérmérsékletétől függ, hogy mit visel el kevésbé vagy jobban.
– Azt is írja a könyvében, hogy a társalgáshoz nem sokan értenek. Miért lehet ez így?
– Azért, mert egy-egy témában túlságosan el akarnak mélyedni, ezzel megvillogtatva felkészültségüket, bizonyítva jól tájékozottságukat. A társasági társalgás nem erről szól: nem akadémikus, nem okoskodó, hanem kellemes és könnyed. Beszélgethetünk akár az időjárásról vagy a közlekedésről, mindennapi eseményekről, de sosem tudálékoskodva, vagy felülbírálva a másik véleményét. A társasági érintkezés egyik nagyon fontos pontja a kérdezés, az érdeklődés mások iránt. A panaszkultúrát viszont ajánlatos kerülni.
– Pedig abban nagyon jók vagyunk.
– Igen. Mi azt mondjuk: nagyon szép volt ez a szálloda, de jobb lett volna, ha… Az olasz, a francia vagy az angol pedig azt emeli ki, hogy minden tökéletes volt. Mi inkább „kifelé” vagyunk bírálóak. Ez az, ami érdekes a magyar panaszkultúrában: a saját ügyeinkben kevésbé vagyunk kritikusak, mint amikor mások dolgairól beszélünk.
– Miért fontos a szemkontaktus? Mit sugall, ha valaki nem néz a beszélgetőpartnere szemébe, és miért lehet ez zavaró?
– A szemkontaktusnak van egy nagyon jó ritmusa, amit általában érzünk. Az emberek többsége nem szokta ezt eltúlozni, de vannak olyanok, akik állandóan mögénk vagy fölénk néznek, és olyan is, aki „belénk” bámul. Ez utóbbit van, aki nehezen viseli, akár félre is értheti, azt gondolván, hogy e mögött más vagy több is van, pedig lehet, hogy csak arról van szó, hogy valakinek ilyen típusú a kommunikációja. Az erős szemkontaktust egy nagyon erős érzelmi helyzet is indukálhatja, legyen az pozitív vagy negatív. Hiszen akkor is belenézünk a másik szemébe, amikor szerelmet vallunk, és akkor is, amikor dühösek vagyunk. Tehát a szemek közti játék vagy feszültség is nyomatékot tud adni a mondanivalónknak.
– Az Operaház vagy egy színház büféjében, előadás szünetében miről érdemes beszélgetni és miről nem?
– Egyfelől magáról az Operaházról, hiszen tényleg varázslatos ez az épület! Másrészt természetesen az előadásról, hiszen az OPERÁ-ban való létet nagyon meghatározza az, hogy mit nézünk. Októberben láttam a Nabuccót, és azt kell mondanom, fantasztikus volt! Csodálatos a zene, gyönyörű a rendezés. A jó és rossz benyomások tehát képezhetik a társalgás témáját az előadás szünetében. Tetszik-e a rendezés, a klasszikus vagy inkább a modern felfogást kedveljük-e. És persze vannak örök témák, úgymint, látunk-e az előttünk ülőtől, vagy épp az öltözet.
– Kellemetlen perceket okozhat, ha valaki a látott műről társalog, de nincs tisztában annak műfajával, cselekményével, hátterével.
– Meglátásom szerint kétfajta ember jár az Operaházba: az egyik, akinek van hallása, a másik, akinek nincs. Előbbiek a legkritikusabbak. Ők „kihallják”, ha elcsúszott egy hang, észreveszik, ha egy jelenet nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Azt is érzékelik, ha a karmester máshogy dirigál, mint ami szokványos. Különbözőek vagyunk, de szerintem belőlük van kevesebb. A nézők többsége azért megy el a dalszínházba, hogy élvezze az estét, a zenét, és nem azért, hogy összevesse a kottával az elhangzottakat. Akinek nincs komolyzenei érdeklődése, „csak” maga az épület érdekli, az napközben megnézi azt. De aki jegyet vált egy előadásra, annak feltételezhetően van kapcsolódása ehhez a műfajhoz, érti, értelmezi, amit lát, így kevésbé futhat bele kellemetlenségbe társalgás közben.
