A világjáró argentin énekest, karmestert és zeneszerzőt, José Curát szinte hazavárja a magyar közönség: ősszel szerepformálási képességein túl rendezői működését is megfigyelhettük. Interjúnkban arra is kíváncsiak voltunk, hogy van-e bármi köze egymáshoz Otellónak és Cavaradossinak?
– Magyar színpadon 2008-ban, Szegeden debütált az Otello címszerepében. Egy interjúban azt mondta: „Amikor 34 évesen először énekeltem Otellót, csupán elképzelni tudtam, hogy ebben a helyzetben mit érezhet egy 45-50 körüli férfi… A szerep megközelítésének teljesen új módját hozza, hogy korban elérkeztem a karakterhez.” Azóta számtalan alkalommal találkozott már a velencei mórral, most hogyan tekint rá?
– Én mindig is Shakespeare felől olvastam ezt a művet, vagyis a nemesség patinája nélkül, amit Verdi zenéje látszólag közvetít. A kulcsszó itt a „látszólag”, mivel a muzsika a karakter összes pszichológiai aspektusát megjeleníti. Ez persze csak akkor válik világossá, ha valóban elmélyedünk benne ahelyett, hogy kockázatmentesen lemásolnánk, amit mások már kipróbáltak.
Az egyik visszatérő kritika, amit a mórral ápolt hosszú kapcsolatom során kapok, az, hogy a szerephez való hozzáállásom sajátos… De hát ez természetes! Az előadó éppen a különlegessége miatt érdemli meg a Művész címet; így, nagybetűvel. Az Otellóval töltött éveim mindenesetre számos sejtésemet és gyanúmat igazolták, a sokéves tapasztalat pedig segített abban, hogy bizonyos elképzeléseimet újragondoljam és lecsiszoljam.
– Az Opera októberben újra műsorra tűzi Stefano Poda 2015-ös, nagy sikerű rendezését, amely markáns vizualitásával és szimbolikus nyelvezetével emelkedik ki az Otello-produkciók sorából. Milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy ilyen előadásra való felkészülés során?
– A rendező közismert a mesterien kidolgozott munkáiról, ahol a nézőt a színpadi esztétika intelligenciája már akkor megérinti, amikor felmegy a függöny. Bevallom, korábban még sosem dolgoztam Stefano Podával, így kíváncsian várom, hogy felfedezzem a rendezőt a lélegzetelállító díszlettervező mögött.
– Szerelem, intrika, halál – Otello és Cavaradossi fiktív életrajza több ponton átfedésben van. Verdi és Puccini operáinak szakértőjeként milyen hasonlóságokat lát a két szerep között?
– Aligha létezik még két, ennyire különböző karakter, illetve történet. Scarpia nem áruló, sosem titkolja a szándékait: becsapja Toscát, de mindazok, akik a kémügyben dolgoznak, mint például Cavaradossi, jól tudják, mi folyik itt. Tosca sem Desdemona! Igen, mindketten fiatalok, és meglehetősen naivnak tűnnek, de míg Tosca inkább a hisztérikus díva komikus oldalát képviseli, ami aztán segít neki megjeleníteni az igazi nőt, addig Desdemona erős, fiatal nő, aki az apjával szemben is kiáll az Otello iránt érzett szerelméért, sőt odaadása szélsőséges bizonyítékaként még az életét is feláldozza érte. Cavaradossi meghal a meggyőződéséért, amikor bátran szembeszáll Scarpiával és az embereivel.
Otello ugyanakkor egy keresztény hitre áttért muszlim, aki Velencében akar karriert csinálni, ezáltal pedig hittestvéreinek, a török muszlimoknak a megölésére vállalkozik. Hitehagyott és áruló, akit a felesége és Cassio árulásának a gyanúja kísért, és aki emiatt kezeli rosszul, majd öli meg Desdemonát. Míg Mario bátran néz szembe a halállal, Otello az öngyilkossággal elmenekül az emberi igazságszolgáltatás elől, a többi bűne mellé a gyávaságot is odahelyezve. Órákig elemezhetnénk az őt erre indító tényezőket, de a tények attól tények maradnak. Számomra az az igazán lenyűgöző, hogy ezek a részletek nem csak Shakespeare drámájában, hanem Verdi zenéjében, illetve Boito figyelemre méltó librettójában is megjelennek. Ez utóbbi néha még jobb is, mint a Bárd darabja…
– Cavaradossi az egyik emblematikus szerepe, a Toscát pedig Dániában meg is rendezte 2023-ban. Voltak nézeteltérések a rendező és az énekes José Cura között? Általában nem okoz belső konfliktust, ha ugyanazt a produkciót rendezi, amelyben énekel?
– Az az igazság, hogy amikor énekelek és rendezek, én vagyok a legrosszabb rémálmom… Ilyenkor nem engedek Curának, a tenornak, mivel ez azt jelentené, hogy az általam rendezett kollégákat is szabadon kellene hagynom. A jó hír, hogy negyven, a szakmában töltött év után nagyjából tudom, mi működik és mi nem, főleg az énekeseknél, ezért aztán tartózkodom a haszontalan dolgok színlelésétől.
– Szeptember elején Pécsett egy félig szcenírozott Tosca-produkció került színpadra a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara előadásában. Mi az, ami a hibrid formában erősebben átjön, és mit kell feladnia rendezőként?
– Egy ilyen előadásnál nem a kompromisszumok a lényegesek, hanem annak elfogadása, hogy másképp kell színpadra állítani a művet, néha a költségvetés, máskor a tér miatt. Megtanultam ugyanakkor, hogy aprólékos munkával a legtöbb ilyenkor felmerülő korlátozó tényező valójában egy-egy remek ötlet kiindulópontjává válik – már ha tudja az ember, hogy mit csinál. Valljuk be: a mi szakmánkban a lenyűgözően túlzsúfolt és látványos színpadoknak nagy hagyománya van.
Minél kisebb a színészi karizma, annál nagyobb tűzijátékra van szükség a jegyeladáshoz. Ha félig szcenírozott előadást készítünk, a színész egy másodpercre sem unatkozhat. Lehet, hogy a templom helyett csak egy pad áll a színpadon, lehet, hogy Róma rendőrfőnökének irodája helyett egy asztalt és két széket látunk, de ha az énekesek kellően erős karakterek, sikerre viszik a produkciót. Fordítva mindez kevésbé működik: a „hiperaktív” előadásokban a zavaró tényezők miatt nehezen koncentrál a néző a lényegre.
– Szinte otthon van Magyarországon, koncerténekesként, karmesterként és operaénekesként is jól ismerjük. Gondolkodott már rajta, miért fogadja ilyen szeretettel a magyar közönség?
– A magyarok elképesztően szenvedélyesek! Különösen jól emlékszem a 2000-es budapesti debütálásomra: a magyar nézők tapsának sajátos ereje van. Ki merem mondani: egy szerelmi történet kezdődött ott és akkor, ami az évek során csak erősödött. A legtöbb magyarországi koncertemre szeretettel emlékszem vissza, de külön hálás vagyok a Requiem Aeternam című művem 2022-es, Müpa-beli világpremierjéért, ahol a kiváló magyar zenészek és kórus mellett leendő Desdemonámmal, Kolonits Klárával is dolgozhattam. Egyébként készítettem is egy filmet a koncertről, amit reményeim szerint a bürokratikus akadályok elhárulása után bemutathatunk majd a televízióban. Talán éppen jövőre, a magyarországi bemutatkozásom negyedszázados évfordulóján?
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
