Több éve a Magyar Állami Operaház munkatársa, műsort vezet, előad és gyermekprogramokat szervez. Mona Dániel fiatal zenetörténésszel az általa gondozott programok mellett a zenei ismeretterjesztés kulisszáiról beszélgettünk, de szó esett arról is, mi minden történt egy olyan esküvőn, ahol két zenetörténész kötötte össze az életét.
– Hogyan lett belőled zenetörténész?
– Bár a családomban senki sem zenél, hamar kiderült, hogy én különösen vonzódom a hangos, csörgő-zörgő, zenélő dolgokhoz. Elkezdtem a zeneiskolát, ahol Zsuzsa néni, a zongoratanárnőm mindig megkövetelte, hogy tisztában legyek a darabok hátterével, keletkezéstörténetével, hiszen másképp kell billenteni egy barokk műben és másképp egy romantikusban. A sok utánaolvasásból pedig egész korán zenetörténet iránti szenvedély lett.
– Sosem volt tehát kérdés, hogy hogyan tovább?
– Tény, hogy sokakkal ellentétben bennem nem volt pánik az érettségi előtt, a pályaválasztás kapcsán. Olyan sok döntés előtt állunk az életben, nekem szerencsére ezt a fontosat sikerült meghoznom kilencévesen. Az adásrendezői szakma még versenyben volt egy ideig, de akkoriban úgy tűnt, a tévés közvetítéseknek leáldozott. Végül így lett ideális: arról beszélhetek a színpadon, ami érdekel, és állítólag másokat is, akik mindeközben jó zenéket hallgatnak.
– Mennyire sikerül elérned a célközönségedet?
– Eleinte azt képzeltem, hogy ha elég jól csinálom, amit csinálok, akkor automatikusan felkarolnak majd, megtalálnak a lehetőségek, és magától terem hallgatóság is. Azóta persze megtanultam, hogy létezik egy lényeges elem, amelyet úgy hívnak: marketing. És bár tudom, hogy a klasszikuszenei ismeretterjesztés mindig is rétegműfaj lesz, nagyon csalódott tudok lenni, amikor egy stábbal vagy zenészcsapattal rengeteg munkát teszünk valamibe, ami aztán nem jut el a közönséghez. Bosszantó azon agyalni, hogy ha egy kutyás poszt sokkal nagyobb elérést produkál, mint amikor egy OPERÁ-s programról írok, akkor miként lehet valahogy szinkronba hozni a kettőt, hogy az öncélú magamutogatás helyett a személyes tartalmak a szakmai célt szolgálhassák.
– Milyen út vezetett a Magyar Állami Operaházig?
– Egyetemistaként sok zenekritikát írtam, majd megnyertem a Fidelio.hu kritikapályázatát. Tulajdonképpen ennek köszönhetően figyelt fel rám az OPERA akkori marketing- és kommunikációs igazgatója. Szövegíróként kezdtem, sajtóközleményeket és Facebook-posztokat írtam, kiadványokat szerkesztettem. Néhány évvel később Ókovács Szilveszter főigazgató úr lehetőséget adott, hogy kipróbáljam magam egy színpadra vágyó zenetörténész számára testhezállóbb feladatban: műsorvezetőként. A Covid alatt aztán jött a mélyvíz: heti három, akár négy online műsort kellett vezetnem, majd végre megvalósulhatott a saját gyermekprogramom is.
– Veled találkozhat a közönség az O/ENCIA Mona Danival, illetve az MVM Operatúra Papagenóval programokon. Hogyan inspirálódsz, miként készülsz ezekre a feladatokra?
– Az O/ENCIÁ-nál teljesen szabad kezet kaptam. Igyekszem úgy szerkeszteni az egyes alkalmakat, hogy egyenlő arányban legyen bennük zene és szöveg. Épp ezért megvan az előadások részletes váza, de nagyon erősen építek a spontán, csak az adott közönségnek szóló, helyben rögtönzött gesztusokra, reakciókra. Szeretek interakcióba lépni a hallgatósággal, motivál, ha visszajelzést kapok – adott esetben akár rosszat is, hogy mondjuk régen volt már zene, és unalmas, hogy csak én beszélek. Engem ezek felspanolnak, és olyan fogódzókat adnak, amelyekre később akár vissza is tudok utalni. Az Operatúra esetében kevesebb szabadságom van, hiszen ugyanaz az útvonal és mondanivaló ismétlődik kéthetente. Mégsem tehetem meg, hogy ezeken a kereteken belül állandóan újítok valamit, hiszen aki visszatérő vendég, ő ugyanazt szeretné hallani újra, akárcsak a hostessek, akik néha szóvá is teszik, ha kihagyom a kedvenc poénjukat. Egy kis improvizálás persze itt is belefér…
– Az előadások, fellépések alkalmával az igazi Mona Danit látjuk?
– Azt hiszem, sokat beleviszek magamból a színpadi jelenlétembe, néha talán túl közvetlen is vagyok. Ennek a lendületnek egy része nyilván szerep, de annyira mégsem, hogy a nap végén ne tudjam levetkőzni. Nincsenek olyan sztorijaim, mint a nagy énekeseknek, akiknek a párjuk otthon rájuk szól, hogy most már vegyék le a szerepet. Szerintem társaságban nagyon hasonlóan viselkedek, mint a színpadon, ugyanakkor természetes, hogy van egy olyan Mona Dani, akit csak a feleségem ismer.
– Belinszky Annáról van szó, aki szintén zenetörténész. Megbeszélitek a szakmai kérdéseket?
– És pszichológus is, szóval közel sem csak a hivatásunkról esik szó köztünk. Tulajdonképpen az egész kapcsolatunk különböző ötletek közös megvalósításával kezdődött, hiszen nemcsak egy szakon és évfolyamon végeztünk a Zeneakadémián, de együtt voltunk társfőszerkesztői az egyetemi hallgatói lapnak, közösen csináltunk klasszikuszenei blogot, és együtt szerveztünk kortárszenei koncerteket. Senkiben nem bízom meg ennyire helyesírási, stiláris és szakmai kérdésekben. A mai napig ő az egyetlen olyan kritikusom, aki, ha azt mondja, rendben van egy szöveg, elhiszem neki, vagy ha megnézi egy előadásomat, és azt mondja, bizonyos helyeken sok vagyok, elfogadom tőle. Doktori fokozatot szerzett, tanít a Zeneakadémián, miközben pszichológus végzettsége is van, mégis volt ideje hozzám jönni feleségül.
– Ha két zenetörténész összeházasodik, az felvet kérdéseket…
– Hogy például tele volt-e az esküvőnk hangjegyekkel és zongorás szalvétákkal? Szeretem a tematikus esküvőket, és nyilván adta volna magát a zene mint közös pont, mégis azt gondolom, párként nem ez köt minket össze legerősebben. Inkább a jó történetek iránti szeretetünk, illetve a sok-sok barátunk, akik részesei ezeknek a történeteknek. Épp ezért arra helyeztük a hangsúlyt, hogy a különböző társaságaink minél jobban megismerjék egymást. Berendeztünk egy könyvsarkot, ahová mindenki hozott egy általa nagyon kedvelt kötetet. Néhány, kedvcsináló mondatot írtak bele, a buli végén pedig mindenki elvihetett egy másik könyvet, amelyiknek az ajánlója a leginkább megragadta őt. És persze a zene is közös nevező, mert a parti lejátszási listájának gerincét a vendégek által küldött számok adták. Eleinte volt, aki félt zenét küldeni két muzikológusnak, de szerintem ez az este is bebizonyította, hogy a zenetörténészek is tudnak tisztességesen bulizni.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
