Verdi Requiemje egyházzenei alkotás vagy színpad nélküli opera? Mi áll a középpontjában, a halálfélelem vagy a bizakodás? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ az Opera új produkciója, melynek kapcsán a rendezővel, Tulassay Ádámmal beszélgettünk.
Nem először találkozunk az Operaház színpadán szcenírozott oratóriummal. Bach Máté-passiója ihletett vizuális megjelenést kapott, amelyben a vetített szimbólumok és a szereplőkhöz rendelt különleges tipográfia emelte ki a mű mélyebb rétegeit, míg Händel Messiása a Porgy és Bess díszletében játszódott, ahol a szereplők egy katasztrófahelyzet után a reményt keresték. A Requiem rendezésének koncepciója narratív elemeket társít Verdi művéhez, így a tételek egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekként tárulnak fel.
„Hogy operaibb vagy oratorikusabb a zenei textúra, attól függően lesz az adott tétel jelenetszerűbb vagy inkább csak egy kép, egy beállítás. Az egyes epizódok azáltal kötődnek egymáshoz, hogy mindegyik mintha egyetlen szereplő – a szoprán szólista – víziójának részét képezné. Minden jelenet a halál tematikájával foglalkozik, de mindegyik más szemszögből közelít”– avat be a részletekbe a rendező.
A megfelelő vizualitás kialakításában Pillinger Tamás világítástervező és Czeglédi Zsombor animációtervező is részt vettek. Munkájuk azért is jelentős, mert a vetített videók a Csúcs Angéla által jegyzett díszlet szerves részét képezik. „A produkció koncepciójának kialakításakor többek között a Metropolis című film szolgált referenciaként, így a díszlet is egy városképből indul ki. Ám a díszlet képes egy absztrakt térként is működni, amely az animáció segítségével alkalmassá válik arra, hogy megjelenítse egy-egy szereplő belső világát is” – mondja Tulassay Ádám.
A Lisztopád Krisztina tervezte jelmezek színe ennek megfelelően visszafogott, küllemükben pedig a modern és a ’20-as évek világa ötvöződik. Az előadásban a mozgás is fontos szerepet kap. Csuzi Márton koreográfus ugyanis olyan egyéni, jól felismerhető mozgásformákat tervez a kórusnak és minden énekes szólistának, amelyek erősen kötődnek a karakterükhöz. A szünetre a több altételből álló Dies irae tétel végén, azaz a Lacrimosa után kerül sor. „A Dies irae zenei lezárása jó lehetőséget biztosít arra, hogy egy rövid időre összehúzzuk a függönyt” – mondja a rendező.
Felmerülhet a kérdés: milyen előnyei és hátrányai vannak egy olyan mű szcenírozásának, ami alapvetően nem színházi keretek közé készült? Tulassay Ádám szerint a pozitívum annak a lehetősége, hogy sokféle irányba el lehet vinni az előadást. Ez egy olyan fajta szabadság, amit valószínűleg nem sokszor tapasztal meg egy rendező, ha meghatározott cselekménnyel bíró operai műveket visz színpadra.
„Ebben a szabadságban az a leginspirálóbb, hogy az egész alkotói csapat fantáziáját felszabadítja. Ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy ennek a műnek egyáltalán szüksége van-e a színpadra állításra, hiszen tökéletesen kiteljesedik a koncertteremben is. Ezt tiszteletben tartva igyekszünk további értéket hozzáadni anélkül, hogy elvennénk abból, ami a darab színházon túli erejét adja” – világít rá a rendező, akinek Berlinben és az Egyesült Királyságban szerzett tapasztalatai szerint is egyre gyakoribb, hogy az oratóriumokat szcenírozva adják elő: Händel Messiása, valamint Verdi, sőt Mozart Requiemje is látható ilyen formában.
A darab fő üzenetével kapcsolatban óvatosságra int, hiszen az igazán jó műalkotás titka az, hogy kérdéseke tvet fel, amikre gyakran egymásnak ellentmondó válaszok születnek. „Azt gondolom, hogy Verdi Requiemje is egy olyan kompozíció, ami a halállal kapcsolatban oly sok különböző érzést kelt bennünk: egyszerre félelmetes és feloldást keltő, felemelő és megrázó – és pontosan ezekben az ellentmondásokban van az ereje, ami miatt újra és újra foglalkoztat bennünket.”
