„Tudta, hogy a hit a szív fenntartója. A munkásoknak a földeken, a boldogtalanoknak, a megszomorítottaknak a környezetében példaként kínálta magát, hivalkodás nélkül, alázattal, szigorúan, hogy hasznára legyen a lelkiismeretüknek. S itt meg kell állnom a vizsgálódásban, ha továbbmennék, az messzire elvinne a lélektani kutatás tekervényeibe, ahol nagyszerű zsenije semmit sem veszíthet, de én magam, félek, eltévednék. Eszmei, erkölcsi és társadalmi értelemben nagy keresztény volt. Ám vigyázzunk, hogy ne mutassuk őt katolikusnak, mert a szó politikai és szigorúan teológiai értelmében semmi sem lenne távolabb az igazságtól, mint ez.”
Verdit kevéssel a halála után jellemezte ekképp Arrigo Boito, szembetűnő óvatossággal kezelve csodált pálya- és munkatársának a tételes vallásossághoz fűződő, legalábbis roppant árnyalt viszonyát. Verdi büszkén vallotta magát a felvilágosodott és liberális 19. század gyermekének, ifjú- és férfikora pedig az itáliai egyesülés és a nemzetvallás hősi korszakában telt. Így hát nem csoda, hogy élete során többé-kevésbé nyíltan szembekerült az egységes Olaszország létrejöttét gátoló pápai állammal, de éppígy a katolikus egyház dogmáival is. Szabad szellem volt, s ebből nem is csinált titkot, meghökkentve, sőt fölháborítva olykor még legközelebbi hozzátartozóit is.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Erről tanúskodik második feleségének, Giuseppina Strepponinak az a levele, melyben többek közt így fakadt ki férje ellen:
Mindenki egyetért abban, hogy a lángész isteni adománya lakozik benne; ő maga a becsület, minden nemes és finom érzést megért és átérez, s mindezzel együtt ez a briganti megengedi magának, hogy — nem mondanám, hogy istentagadó, de az biztos, hogy ne valami nagy hívő legyen, és mindezt olyan nyugodt megátalkodottsággal teszi, hogy az embernek kedve támadna, hogy megüsse.
Csakhogy Verdi ugyanakkor mintha a tételes vallásosság gyakorlása nélkül is jó kereszténynek bizonyult volna, amint azt a férje jellemén kitartóan morfondírozó Strepponi asszony is elismerte:
Vannak olyan mélyen erényes jellemek, akiknek szükségük van rá, hogy higgyenek Istenben; vannak mások, nem kevésbé tökéletesek, akik nagyon jól megvannak azzal, hogy nem hisznek semmiben, miközben a szigorú erkölcsösség minden szabályát betartják. Manzoni és Verdi… Ezen a két emberen valóban töprengenem kell.
Érdekes módon a romantika korának legnépszerűbb, legtöbbet játszott Requieme mégis épp e két különleges férfiú személyéhez kapcsolódik. Hiszen Verdi végül épp a nagy olasz író, Alessandro Manzoni gróf emlékezetére egészítette ki és fejezte be azt a gyászmisét, amelynek első részleteit még — egy újabb hitetlen hívő! — Rossini halálát követően kezdte komponálni. 1868-ban először még egy olyan Requiem megalkotásáról volt szó, amelynek egyes tételeit különböző itáliai mesterek készítik el. A sokszerzőjű mű bemutatója akkor — félreértések és sértődések közepette — elmaradt (e különleges kompozíció majd csak az 1980-as években hangzott fel), ám Verdi a maga Libera me tételét idővel teljes Requiemmé bővítette. Rakoncát nem ismerő, de mély személyes hitét csodálatos összhangba hozva a tételes vallás sok évszázados hagyományával.
Az 1874 májusában, Manzoni halálának első évfordulóján bemutatott Requiem azután más módon is a hitek és elkötelezettségek ütközőpontjává vált. „A legjobb semmit sem mondani róla” — rögzítette például Cosima Wagner bálványozott férje ítéletét, míg a Cosima mellől ekkorra már kihullott, de még mindig Wagner-hívő Hans von Bülow dühödt kritikájában ott szerepelt a Requiemet azóta is váltig kísérő megfogalmazás:
„egyházi ruhába bújtatott opera”.
Brahms azonban már ekkor leszamarazta Bülow-t, aki néhány év elteltével maga is belátta tévedését, s 1892-ben töredelmes levélben vallotta meg a „fényes maestró”-nak, hogy annak idején „elméjét elvakította a fanatizmus, az ultrawagneriánus köd”.
A vezénylés pillanataiban keresztény vagyok, igen. Kulturálisan, igen. Teológiailag és a doktrínák szerint — nem.
Ez az idézet immár a november 2-i Requiem-előadás karmesterétől, Sir John Eliot Gardinertől való, aki ilyesformán Verdihez meglepően hasonlatos módon közeledik a hit dolgaihoz. A historikus előadói mozgalom (nagy) apafigurája, annyi emlékezetes Bach-, Händel-, Mozart-produkció mellett sokszor bizonyította már azt is, hogy a 19. század világában ugyancsak meghitt otthonossággal mozog.
Harmadik saját alapítású együttese, az 1989-ben életre hívott Forradalom és Romantika Zenekara és annak egész működése is ezt a tényt igazolja, s persze a Gardiner-brand legelső büszkesége, az 1964-ben megalapított Monteverdi Kórus is hitellel lép át a romantika korába. Ők együtt, akárcsak 2012-ben, a Missa solemnis emlékezetes Müpa-beli megszólaltatásával, alighanem most is diadalmasan szerepelnek majd — mégiscsak megvallva legszemélyesebb hitüket.
