Lázár Helga 2017-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen bábrendezőként. Már az egyetem alatt hosszabb időt töltött Stuttgartban, diplomázása óta pedig többlaki életet él, és nem csupán földrajzi, de alkotói értelemben is. Pályája indulásáról, a női szerepről és helyzetről, magyar és a német színházi és bábszínházi közeg különbségeiről is beszélgettünk vele.
– Erasmusszal kerültél Németországba, először négy hónapra, majd visszamentél egy következő szemeszterre. Majd lediplomáztál Budapesten, újra visszamentél, és azóta gyakorlatilag ott élsz. Mi alapján választottad hat éve Stuttgartot?
– Egy lengyelországi fesztiválon jártunk az egyetemi osztályunkkal, amikor láttam ott egy előadást a HMDK Stuttgart ((Hochschule für Musik und Darstellende Kunst Stuttgart – a szerk.) figuraszínházi szakától. Azt éreztem, pontosan ez az, amit én csinálni szeretnék.
– Mekkora kultúrsokk volt Németország intézményileg, az országot, a várost vagy a színházi struktúrát tekintve?
– Nagyon nagy, de akkor már mögöttem volt egy hasonló. Az SZFE-re engem egy zalai faluból vettek fel, ami nekem nagyobb ugrás volt, mint Budapesthez képest Stuttgart. Intézményileg, az egyetem szempontjából az volt Stuttgartban a leginkább meglepő, hogy egy művészeti képzés lehet ennyire mentes az elvárásoktól és hogy ez engem mennyire segít.
A HMDK-n azt próbálták belőlünk kipiszkálni, hogy mik az erősségeink, milyen ötleteink vannak és ezeknek a kibontakoztatásában támogattak minket. Az SZFE rendezői szakán azt tanultam inkább, hogy hogyan feleljek meg a színházi szakma elvárásokkal teli helyzeteiben. Ezért a tudásért is nagyon hálás vagyok, de megszerezni nem volt jó élmény.
– Ebben benne lehetett az, hogy közvetlenül érettségi után vettek fel?
– Részben. Tényleg hálás vagyok az akkori tanáraimnak, de én szerintem nem passzoltam ehhez a képzéshez. Én zenélni akartam, mozogni, rajzolni, írni, játszani, dirigálni, de leginkább mindezt egyszerre, gondoltam, szuper, a rendezés egy átfogó dolog, ebben minden benne lesz, ami érdekel. Az egyetemen aztán gyorsan rájöttem, hogy itt nem erről van szó. Egyrészt sokkal nagyobb logisztikai munka van a rendezés mögött, mint amennyivel én akkor elbírtam, másrészt egy olyan szerep is, amiben nem éreztem jól magam. Fiatal, falusi nőként komplexusos, hendikepes voltam akkor egy ilyen vezető pozícióhoz és ezt a közeg is azért éreztette velem. Most már élvezem, ha jó csapatokkal dolgozhatok együtt, akár klasszikusan hierarchikus rendezői pozícióban is, de például az ezzel járó pózt a mai napig nem tudom komolyan venni.
– Pedig az előttetek végzett bábrendező osztályban volt három nő, a sajátodban sem egyedül voltál, az egyik osztályfőnököd is nő volt, és egyáltalán, a bábszínházakban a nem-bábszínházakhoz képest felülreprezentáltak a női rendezők, igazgatók.
– Igen, de ezek mélyen, társadalmilag kondicionált minták és azt sem éreztem anno, hogy lett volna közöttünk valami „sisterhood-érzés”. De az utóbbi nyolc évben azért nagy változások voltak. Ha például egy férfi tanárom ma azt mondaná, inkább a lábaimat kéne mutogatnom, mint hogy rendezzek, az egyrészt most már nemcsak nálam verné ki a biztosítékot, másrészt már én is érvényesebben tudnék rá reagálni. Úgy szocializálódtunk mind, hogy az ilyen megszólalások természetesek, de ezek szerintem megváltoztatható struktúrák és az én felelősségem is, hogyan élek ezekben. Ha valami engem sért, szót tudok emelni ellene. Ebben nyilván sokat segített, hogy Németországban kínosan ügyelnek a szexista megmozdulásokra. Ez a kínosság néha tényleg kínos, de egy idő után talán már kevésbé lesz az.
– Föl sem merült, hogy a kőszínházi struktúrában kezd keresni az utadat?
– Abszolút elhiszem, hogy ha valaki rögtön diploma után leszerződik egy kőszínházhoz, ott jól tudja érzeni magát és alkotóilag is van arra lehetősége, hogy fejlődjön. Engem a fejlődésben az segít, hogy sokfajta mikroközösségbe beleláthatok, amibe különböző kőszínházak is beletartoznak.
– Összegezzük, mi mindent csináltál az elmúlt években.
– Miután lediplomáztam Magyarországon, jártam még egy évet a stuttgarti egyetemre. Ezután Frank Soehnlétől tanultam marionettépítést, majd elkezdődött a bábrendező szakmában szokásos vándorlás, ami az én esetemben annyiban volt cifrább, hogy Szerbia, Magyarország és Németország között voltam úton folyamatosan és rendeztem gyerekelőadásokat.
– Van olyan tárgy, amit mindig magaddal viszel?
– Nem. Már nagyon praktikusan pakolok. Mondjuk most, hogy kibéreltem életem első önálló lakását és vettem kávéfőzőt, hűtőt, szőnyeget, ágyat, mosógépet, szekrényt meg még egy szőnyeget, alig bírtam leállni. Eddig hátizsákból éltem, azt hiszem, most kicsit kompenzálnom kell.
– Még térjünk egy kicsit vissza a vándorlásodhoz.
– Igen, a vándorlás alatt egyre többet rendeztem és egyre erősebb lett bennem az igény, hogy játsszak, ezért megcsináltam a szólóelőadásomat, az „It depends”-t. Másfél hónapon keresztül építettem hozzá a saját szobámban a bábot, egy életnagyságú férfialakot, egy marionettet. Bokáig álltam a gipszporban, öntöttem a műanyagot, emiatt gázmaszkban lehetett csak a szobámban lenni, aztán amikor elkészült a báb, felfúrtam a plafonra, falnak toltam a bútoraimat és itt kezdem el próbálni az előadást is. Nem mentem hónapokig sehova, gyakorlatilag együtt éltem ezzel a projekttel, de imádtam. Bemutattam Pesten, aztán játszottam később Németországban is, jövőre fogom felújítani.
– Amikor láttam az előadást nagyon meglepett, hogy nem másnak, rendezőként csináltad, hanem magadnak és az, hogy abban szavak nélkül bár, de egészen zavarba ejtő módon kitárulkoztál. Ezt a stuttgarti hónapok hozták ki belőled?
– Vicces, hogy ezt mondod, mert ez az előadás, mint a figuraszínházi produkciók általában, egy teljesen absztrakt formanyelvet használ. Egy formai kísérletnek indult, sem önfeltárni nem akarok benne, sem pszichoreál színjátszani. Viszont azáltal, hogy végigjátszom ezt a formai partitúrát, tényleg belekerülök azokba az élményekbe, amiket beleformáltam ebbe az előadásba és jó esetben jön velem a néző is. Mondjuk nem mondom, hogy nem megerőltető olyan témákkal menni, mint a párkapcsolati függőség, a magány és a dominanciaharcok.
– Viszont egy nagyon erős női történetet látunk.
– Nem készült sem női történetnek, sem erős nőinek, de valóban az lett.
A saját projektjeimben úgy szoktam dolgozni, hogy veszek egy formát, amiről általában nem is tudom a legelején, hogy miért épp azt választom. Elkezdek vele improvizálni, majd ezt az anyagot szervezem előadássá. És miközben ezek a képek, játéklehetőségek, koreografikus elemek, jelenetek létrejönnek, megértem azt is, miért jutott az eszembe épp ez a forma.
De ha már a nőiséget mondod, fun fact: egy híres német bábszínház igazgatójától kaptam a kritikát, hogy ebben az előadásban én mint női test egzisztenciálisan alárendelődök a bábnak, azaz egy férfi testnek és időszerűtlen színházban ezt a szubmisszív női mintát mutatni. És ez azért volt ez vicces, mert ezzel egyidejűleg a produkciót Magyarországon meghívták egy feminista fesztiválra. Az előadás 45 percében egy 40 kilós férfiszobrot emelgetek folyamatosan, ami vállaltan az én „művem”, csak rajtam keresztül létezik és azt mondom ezzel az egésszel, hogy tőlem függ, hogy mikor, meddig és mennyire akarok alárendelődni egy férfi-női viszonylatban, legyen az a pasimhoz, az apámhoz, a férfi kollégáimhoz, vagy a saját patriarchális neveltetésemhez való viszonyom. Németországban van ez az eszméletlenül érzékeny és polkorrekt szűrő, ami egyrészt remek, másrészt viszont néha automatikusan azt gondolják, amit az ember ábrázol a színpadon, azzal teljes mértékben egyet is ért. A gendert, a rasszt és az életkort érintő témákban például csak nagyon-nagyon egyértelműen ajánlott fogalmazni.
– Hol van most a báb?
– Pesten, egy barátnőm nagybátyának a lakásában, együtt lakik vele az albérlője… Sajnos, már vagy éve el kellene hoznom onnan. Koronára ott ragadt.
– Most a Schauspiel Stuttgartban, az Achim Freyer rendezte Don Juan-előadásban játszod Don Juan szerepét, aki szintén egy marionett. Mi izgat téged ebben a műfajban?
– Én is gondolkoztam rajta mostanában, vajon miért talál meg a sokadik marionettmunka, miközben nem is ez a kedvenc vizuális színházi formám, ennél azért sokkal jobban szeretek izzadni és fizikailag belemenni a játékba. De valószínűleg a kontroll és a finommechanika miatt. Marionettezni autisztikus és zárt dolog. Szép, meditatív játék a gravitációval, amit szintén szeretek.
– Volt egy izgalmas projektetek Drozdik Biankával és Szilágyi Bálinttal, amikor lefordítottátok magyarra „A dolgok színháza című figuraszínházi szakkönyvet. Ezt belső késztetésből csináltátok? Mekkora az a felelősség, hogy magyarul a bábnak alig van elméleti megalapozottságú szakirodalma, sőt nyelve sincs a definíciókra, amit tulajdonképpen nektek kellett megteremteni?
– A figuraszínház egy németországi eredetű vizuális színházi műfaj valahol a bábszínház, a performansz és a posztdramatikus színház keresztmetszetében, A dolgok színháza pedig a kortárs német bábszínházról, és figuraszínházról íródott esszégyűjtemény, aminek kezdeményeztem pár éve a lefordítását. Ebben a könyvben először jelenik meg magyarul a figuraszínház-szó műfaji megjelölésként, szóval görcsöltünk rajta bőven eleget, hogy a Figurentheater szót le merjük-e egyáltalán fordítani és ha igen, mi legyen a pontos magyar megfelelője? A motivációval pedig az van, hogy én ugye mindenhol egy kicsit a messziről jött ember vagyok, ami egyrészt tök jó, mert mondhatok, amit akarok, másrészt viszont nem biztos, hogy rögtön komolyan is vesznek. Gondoltam, ha lefordítjuk ezt a könyvet, amit többek közt az én stuttgarti tanáraim is jegyeznek, az ott van, kész, letettük az asztalra, el lehet olvasni. Körülöttem egyelőre nincs olyan a figyelem, hogy random nézők bejönnének a nevemre, megnézzék egy munkámat, és azt mondanák aztán, hogy aha, akkor ez az a figuraszínház, viszont fontosnak tartom, hogy a műfajt Magyarországon is ismerjék. Az nagyon jó érzés volt, amikor bábszínházi berkekből mondták, mennyire inspirálta őket ez a könyv. Gyakorlati tudást szerintem nem ad, de egy átfogó képet a kortárs bábszínházi trendekről biztosan.
– Hogyan látod a báb helyzetét a nagy színházi egészen belül, leginkább a felnőttszínház szempontjából?
– Az közös a német és a magyar bábos szcénában, hogy mind a kettő amolyan buborékként létezik a színházi világon belül, csak éppen Németországban egy jól finanszírozott, öntudatos és kísérletező kedvű buborékról beszélünk. Persze, itt is vannak intézményes színházak, ahol gyerekbérletek futnak klasszikus bábtechnikákkal, de emellett markánsan létezik egy experimentális figuraszínházi vonal is. Magyarország vezető bábszínháza a Budapest Bábszínház, a szlogenjük pedig az, hogy „A báb nem korosztály, hanem műfaj”. Ez abszolút igaz, viszont évadonként egy felnőttprodukció készül, és azt is általában ismert, prózai rendező jegyzi. Nem azt mondom, hogy ezek nem lesznek szuperprofi és jó előadások, hanem azt, hogy ritkán vesznek olyan irányt, hogy a bábszínházi formanyelv, esztétika vagy dramaturgia fejlődését segítsék. Közben persze abszolút értem, hogy Magyarországon jelenleg a bábszínházaknak, egyáltalán a színházi szcénának ennél sokkal égetőbb problémái vannak. Amilyen módon érvényesül a politikai befolyás, és azok után, hogy nincs tao, a színházaknak erősebben kell a bevételre fókuszálni, innentől kezdve fontos a biztonság.
– Ebből a szempontból Németországban tisztább a levegő.
– Politikai szempontból igen, viszont az itteni közegnek is megvan a fonákja.
A magyar szcéna kicsi, megvan a maga rendje, adják benne magukat a szerepek és a helyzetek, Németországban viszont folyamatosan tájékozódni kell, dönteni, felelősséget vállalni, ez egy konstans aktív keresés, fejlődés, készenléti állapot, ami tényleg baromi megerőltető.
Érezni ebben a közegen azért valami hipszter-stresszt, mintha mindennek kötelezően újnak és experimentálisnak kellene lennie. Néha tényleg üdítő egyszerűen csak marionettezni egyet. Vagy rendezni gyerekeknek valamit.
– Most már tudod, hogy merre keress Németországban pályázatokat, támogatókat, koprodukciós partnereket?
– Igen, már viszonylag jól kiismerem magam. Kialakult az utóbbi hat évben egy olyan közeg körülöttem, ami inspirál és segít, ha magam pályáznék, de egyébként is ellát munkával. Azt vettem észre, hogy amint van egy két-három hónapos szünetem, bekerül oda spontán valami tök meglepő projekt, ezért már kevesebbet kopogtatok.
– Az összegzés megvolt, most nézzünk előre.
– A szólóm óta egyre több játéklehetőségem van, aminek nagyon-nagyon örülök, emellett tervezek, rendezek, tanítok, doktorizom, elköltöztem Lipcsébe.
Van ez a társadalmi konvenció, hogy „az otthon az egy és oszthatatlan”, hát én elég sokat dolgoztam azon, hogy ettől függetlenítsem magam, de jelenleg nagyon élvezem, hogy van egy bázisom. Nyár elején volt először az az érzésem, hogy elkezdtem itt megérkezni, hogy a problémáim nagyobbik része inkább német, mint magyar.
Nem kevesebb, csak más és ez tök jó. Lipcsében most próbálok, a Horror Vacui – a holistic masturbation című darabot rakjuk éppen össze Gerda Knochéval, heti egyszer pedig Berlinbe utazom, mert a Freie Universitäten folytatom idén a doktori képzésem Erasmusszal, egyébként az SZFE-én tanulok. Jövőre a patkány-projektemen dolgozom majd tovább Drozdik Biankával és Stefanie Oberhoffal, mert színpadi adaptációt tervezünk a Money Maus for Freeszfe projektünkből, tavasszal pedig a Vojtina Bábszínházban fogok rendezni gyerekeknek.
– Mintha az országok alapján elválnának nálad a korosztályok: itt gyerek-, ott felnőttelőadások.
– Igen, mert itt emígy, ott pedig amúgy indult a pályám, és azt hiszem ez egy önmagát generáló helyzet. Nincs hiányérzetem, mert imádom csinálni mindkettőt, de az igaz, hogy túl sok ember azért nem látja egyben a pályámat. Magyarországon nem vagyok annyit, hogy a bábszínházi közegen kívül is megismerjenek.
– Rendeznél itthon prózai színházat?
– Igen, mondjuk az eddigi tapasztalataim alapján szerintem magyar prózai színházakban vizuális színházi szemlélettel rendezni azért eléggé kalandos. De ha ez most a reklám helye, szerintem fizikai színházi produkciókba, közösségi alkotói projektekbe, vizuális színházi vagy performatív kezdeményezésekbe például tök jól be tudnám csatornázni otthon is, amit tudok.
