Idén Veszprém mellett a görögországi Elefszína és Temesvár viseli az Európa Kulturális Fővárosa címet. Ennek apropóján a világhírű svájci együttes, a Béjart Ballet Lausanne egyik előadása is látható lesz a városban, amelynek néhány hete tagja Kovács Zsolt Vencel is. A temesvári előadás előtt a szólistát arról kérdeztük, hogy rettegnek-e már a svájci portások akkor, ha törölközővel a nyakában megjelenik a kapuban, és arról, hogy ki volt az a világhírű angol balerina, aki arra biztatta, hogy próbáljon szerencsét Európa egyik leghíresebb társulatában.
– Ki volt az első, aki arra inspirált, hogy szerencsét próbálj a híres Béjart Ballet Lausanne társulatánál?
– Még a Vaganova Orosz Balett Akadémiára jártam Szentpétervárra, ahol a világhírű angol Maina Gielgud volt az egyik tanárom. Ő tényleg elismert mester Kínától kezdve Ausztrálián át Olaszországig, ráadásul táncolt Maurice Béjart társulatában is. Komoly szerepeket osztott rám az akadémián, ő volt az egyik, aki biztatott arra, hogy próbáljam ki majd magam a világ több színpadán is.
– Amióta kikerültél az iskolából, azóta állítólag te vagy az operaházak portásainak rémálma. Igaz ez?
– Értem, hogy mire gondolsz. De azért nem annyira rossz a helyzet, hogy bármelyik őr ne tudna aludni tőlem. De az igaz, hogy gyakorta türelmetlenül néznek rám, mert én vagyok az utolsó, aki harminc-negyven perccel később hagyja el a próbatermet, mint mások. Sőt, sokszor olyan napokon is ki kell nyitniuk az ajtót, amikor munkaszüneti nap van, de én edzeni, gyakorolni szeretnék. Volt már ebből konfliktusom, Oroszországban, Japánban, Litvániában is, ez tény. De azért én igyekszem az operaházak minden munkatársával jóban lenni. Egymás tisztelete nélkül nem igazán tudna működni egyik operaház sem. Egyébként itt, Svájcban nem én vagyok az egyetlen, aki 6–8 órát is a próbateremben tölt. Nagyjából olyan kondícióban kell lenniük itt a balett-táncosoknak, mint azoknak a sportolóknak, akik mondjuk most a budapesti atlétikai világbajnokság döntőjében mérték össze erejüket. Itt a tréning annyira megerőltető, hogy a héten naponta négy pólót használtam el a próbák alatt, és öt liter vizet kellett meginnom, hogy hidratálni tudjak.
– Azt mondják, hogy a büfékben sincs mindenki biztonságban, ha megjelensz. Igaz ez?
– Hát, ez a történet messzire nyúlik vissza, és Sárközi Gyula, az első igazi balettmesterem a „felelős” mindezért. Még általános iskolás voltam, amikor elkéstem a Madách Musical Tánciskola egyik balettórájáról. Egyszerűen éhes voltam és a büfében túl sok időt töltöttem a melegszendvicsemmel, valahogy nem akart kihűlni, ezért késve érkeztem az órára. Amikor a mester megkérdezte, miért nem voltam ott időben, azt feleltem: „mert a büfében nincs óra, az én késéseimről csak az iskola tehet.” Erre Sárközi Gyula nem azzal reagált, hogy kidobott a próbáról, hanem másnap egy hatalmas órát helyzet a büfé falára, majd kissé cinikusan megkérdezte megfelel-e ez így nekem. Ezután persze nem volt több alibim a késésre. Sárközi mesternek hihetetlen jó pedagógiai érzéke van, azóta sosem késtem el egyetlen próbáról sem. Bár arról sem szoktam le, hogy a büfében könnyebb bemelegítő gyakorlatokat végezzek, egyszerűen azért, mert egytársulatnál gyakorta itt zajlik a társadalmi élet, amiből én sem szeretek kimaradni.
– Ha már a büfénél tartunk, mennyire kell figyelnie egy szólistának az étkezésére? Most, hogy Európa egyik legnagyobb presztízsű társulatának, a svájci Béjart Ballet Lausannenak leszel a tagja, kellett valamit változtatnod az életmódodon?
– Közel hat éve dolgozom külföldön, ahogy mondtam, minimum napi 6–8 órát edzek, próbálok, ha hozzáteszem az esti fellépéseket is, akkor vannak olyan időszakok, amikor 8–10 órát is mozgásban kell lennem. Mindez egyébként szigorú diétát is követel. De azért vannak lazább időszakok is.
– Ilyen időszak volt a színházi nyári szünet?
– Minden évben a július-augusztus jelentős részét itthon töltöm. Ilyenkor megengedek magamnak olyan luxusételeket, mint például a balatoni lángos, vagy egy igazi szegedi halászlé, jó sok kenyérrel, majd egy adag tojásos nokedli. Az idei nyaram azonban egy kicsit rövidebb volt, így kevesebb volt a rántott hús és a túrótorta is. Egyébként én a mértékletesség híve vagyok, évek óta követem a világ leghíresebb, jelenleg is aktív táncosának, Roberto Bolle-nak az étkezési tanácsait. Róla viccesen azt híreszteli a szakma, hogy vámpír, mert közel ötven éves és szinte semmit sem öregszik, hihetetlen jó kondícióban van ma is. Ő egyébként nem csak a híres művész, de igazi influenszer is. Az Instagramon több mint egymillió ember követi oldalait. Itt nemcsak a táncról, de társadalmi kérdésekről is megosztja véleményét, kimondottan propagálja például az egészséges életmóddal kapcsolatos üzeneteket. Nem véletlen említettem őt, Roberto Bolle idén nyáron a Béjart Ballet Lausanne tagjaival is fellépett, természetesen minden előadásra hónapokkal a kezdés előtt elfogytak a legjobb jegyek.
– Biztos sok helyen teltházzal zajlanak a balett-előadások, de valahogy úgy tűnik, mintha manapság nem lenne akkora divat ilyen eseményekre járni Budapesten. Szerinted is így van ez?
– Gyakran hallom, hogy sokak számára manapság nem igazán izgalmas a balett. Én azt hiszem, hogy inkább az emberek úgy általában is kevesebbet táncolnak, így ez a műfaj is háttérbe szorult. Ráadásul régebben a kulturális döntéshozók, de még a politika is nagyobb hangsúlyt fektetett a táncművészetek propagálására. Sőt, korábban még a CIA és a KGB is fontosnak tartotta ezt a műfajt. A hidegháború időszakában az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió kormánya is arra használta a tánc motiváló erejét, hogy ezzel próbálja befolyásolni a másik ország lakosságát. Ez kézenfekvő is volt, hiszen a tánccal át lehetett lépni a nyelvi korlátokat. Erről az időszakról szól Anne Searcy Ballet in the cold war című könyve is, amelyben leírja, hogy hihetetlen sok orosz sztár lépett fel az USA-ban és a nyugati színházak eljuttattak Kelet-Európába is. Mára azért szerencsére ez a politikai befolyásolás alábbhagyott, de ettől függetlenül én ma is veszélyes fegyvernek tartom a táncművészetet. Egy jó balett hihetetlen érzelmeket tud kiváltani a tömegekből. Aki unalmasnak tartja a balett műfaját manapság, az nem látott még Wayne MaCregor vagy Crystal Pite koreográfiát.
– És mi van a fiatalabb kortársakkal?
– A mai médiacentrikus világban már nem érdemes a táncról úgy gondolkodni, hogy az csak a kőszínházakban létezik. Az az igazság, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy éppen egy balettelőadásba csöppentünk, például amikor mondjuk egy reklámfilmet nézünk: a Baileys – likőr márka korábban a fél Royal Ballett társulatát felvonultatta egyik spotjában, a Porsche autómárka pedig rendszeresen a Stuttgart Ballet szólistáit használja arra, hogy a tánc erejével adja el autóit. De senki sem gondol arra, hogy 3 perces kortárs balettet néz akkor is, amikor Mihail Barisnyikov Seres Rezső Szomorú vasárnap című dalának motívumaira táncol a Rag & Bone ruhamárka reklámjában. Egyszóval a balett ott van velünk sok helyen, de csak ritkán vesszük észre.
– Meglehetősen könnyeden beszélsz erről a fajsúlyos műfajról, mások inkább valami fennkölt nyelven szoktak nyilatkozni a táncról. Szerinted a közérthetőség segíthet abban, hogy ismét igazán népszerű legyen a balett itthon is?
– A művészeti kommunikáció néha nagyon sznob, de azért ennek ellenkezőjére is tudok jó példát mondani. 1978-ban a világ egyik legünnepeltebb sztárja a színházi világban Rudolf Nureyev volt. Őt különösképpen nem érdekelte, hogy a konzervatív rendezők és kritikusok mit gondolnak arról, hogy elvállalt egy rövid szerepet a Muppet Showban, ahol tévés sorozat sztárjával, Miss Röfivel, a kedves kis malac figurával táncolt egy duettet. A szakma egyik része fel volt háborodva, hogy lehet ilyesmit csinálni ezzel a komoly műfajjal. Nureyev pedig úgy gondolta, táncával olyan millióknak is meg tudja mutatni a balett lényegét, akiknek addig sosem jutott eszükbe, hogy megnézzenek egy táncos előadást.
– És mi a helyzet itthon, most?
– Azt hiszem, hogy nagyon jó ötlet, hogy a Solymosi Tamás által vezetett Magyar Nemzeti Balett elkezdett a gyerekek életkori sajátosságainak megfelelő darabokat is játszani. A Kiskalóz című előadást most kezdik majd játszani. Ebben a rövidített, a kicsik nyelvezetére lefordított darabban a fiatal táncosok is kapnak szerepet, miközben azok számára is izgalmassá válik a színház, akik még nem tudnának két-három órát figyelni egy komolyabb műsorra. Szerintem az ilyen utánpótlást támogató koncepciókra van most a legnagyobb szükség Magyarországon.
– Ha személyeket kellene említeni a tánc népszerűsítésével kapcsolatban, kiket említenél meg?
– Magyar viszonylatokban sok művész nagyon sokat tett ennek a műfajnak a népszerűsítéséért az elmúlt évtizedekben. Az, hogy én ilyen nyíltan merek beszélni a táncról, azt leginkább annak köszönhetem, hogy számtalan Róna Viktor, Seregi László, Markó Iván és Keveházi Gábor beszélgetést olvastam el, néztem meg az elmúlt években. Az utóbbi két művész a hetvenes és nyolcvanas években nem csak tánctudásukkal, de minden nyilatkozatukkal is tízezreket tudtak leültetni a televíziók elé. Nem csak itthon, hanem a világban bárhol! Néha olyan szerepekben is meg merték mutatni tánctudásukat, amelyek nagyon messze esnek a klasszikusbalett világától. Keveházi Gábor egyszer még egy Boney M-paródiában is táncolt, milliók látták őt az afro-amerikai énekes szerepében. Persze ilyen vidám szerepekre csak az vállalkozhat, aki korábban már valamit letett az asztalra. Ő 1976-ban nyerte el a párizsi táncakadémia Nyizsinszkij-díját, amelynél nagyobb szakmai elismerés talán már nincs is. Ezután ő bátran megtehette, hogy a balettelemekkel színesített koreográfiáját discozenére is eljárja a szilveszteri műsorban.
– Te már el mernél vállalni egy hasonló ajánlatot?
– Én egyelőre nem lennék ilyen bátor, maradnék a klasszikus balettszerepeknél. A Béjart Ballet Lausanne az idei évadban fellép a Párizsi Operában, de Brüsszelbe, Dortmundba és Bonnba is eljut majd a társulat. Én már annak is örülök majd, ha a klasszikus szerepekben megállom a helyemet, és kivívom a nézők elismerését.
Kovács Zsolt Vencel
Több mint ötven éve nem történt meg, hogy magyar férfi táncosnak szerződést ajánlott volna a Béjart Ballet. Mindössze egyetlen művész, Markó Iván kapott ajánlatot 1972-ben. Idén augusztustól Kovács Zsolt Vencel is tagja a svájci társulatnak. A magyar táncos éveken át Litván Nemzeti Balett tagja volt, akinek munkáját 2022-ben különleges díjjal ismerték el. Megkapta a fiatal előadóművészeknek alapított „Metų baleto viltimis” díjat, amelyet a legjobb színpadi teljesítményért ítélnek oda a művészeknek.
Kovács Zsolt Vencel az utóbbi években több alkalommal is szerepelt a külföldi lapokban. Először a járványhelyzet idején készített koreográfiájára figyelt fel a világsajtó, amikor magányos szobrokkal táncolt Budapest utcáin a Massachusettsi Műszaki Egyetem kutatói által készített koronavírus-zenére. Az előadásra az amerikai New York Times, az olasz La Repubblica, több ázsiai újság és a brazil Estado napilap is felfigyelt.
2020 márciusában Fehéroroszország fővárosában, a minszki repülőtéren szórakoztatta rövid balettelőadással azokat, akik egy váróteremben ragadtak, 2021. március 8-án pedig Varsóban kapták lencsevégre a fotósok, amikor a reptéren tánccal és virágokkal köszöntötte nőnap alkalmából a gyengébbik nem képviselőit.
A nemzetközi sajtó 2021 novemberében is felfigyelt a magyar táncosra, amikor egy nyolc országra kiterjedő környezetvédelmi szervezet megbízásából készített koreográfiát a klímaváltozásról, ezt 40 táncos adta elő a Németországban. Legutóbb tavaly nyáron írt róla a magyar sajtó:
„Öt percen át állva tapsolt a japán közönség azon az előadáson, amelynek egyik főszereplője a magyar balett-táncos volt. Az akkor 23 éves művészt a Giselle című darab férfi szerepének újragondolására kérték fel, amely a 19. századi romantikus balett egyik legmaradandóbb remekművének tartanak a kritikusok. A Nara Centennial Hallban tartott premiernek akkora sikere volt, hogy a fiatal művészt arra kérték, menjen vissza Japánba és tartson kurzust a színészi jelenlét, a tánc és a technikai bravúrok kapcsolatáról.”
