Az augusztus végén rendezett II. Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Verseny harmadik díját, a Közönségdíjat és a Papageno-különdíját is kiérdemelte Erdélyi Dániel Junior Prima díjas fiatal karmester, akivel a verseny hozadékairól, az operaházi munkáiról és a terveiről is beszélgettünk.
– Nemrég ért véget a II. Kodály Zoltán Nemzetközi Zenei Verseny, melyen az előkelő harmadik helyezést érted el. Milyen tapasztalatokat szereztél?
– Boldog vagyok. Elsősorban azért, mert annyi pozitív energiát kaptam az ismerőseimtől, barátaimtól és persze a családomtól, amit talán még soha nem tapasztaltam életem során. Olyan sokan imádkoztak értem és annyian szurkoltak, hogy amikor felálltam a karmesteri pulpitusra, megszűnt számomra a külvilág és csakis a Kodály Filharmonikusokra és Kodály Kórusra tudtam koncentrálni, akik a verseny egész ideje alatt kiváló teljesítményt nyújtottak.
A megmérettetés legfontosabb hozadéka számomra – túl az elismeréseken és a jövőbeni koncert meghívásokon -, hogy művész kollégák, zenekar- és intézményvezetők jelezték, hogy követik a versenyt, velem vannak, szorítanak és gratulálnak. A döntőben vezényelt Psalmus Hungaricus után pedig valósággal felrobbant a telefonom, ennyi szakmai – és persze baráti – pozitív visszajelzést még sosem kaptam. Felfoghatatlan volt akkor és még most is. Ez egy elmondhatatlan érzés. Azt hiszem ennél többre nem is vágyhat az ember.
– Orgonaművészként, majd karmesterként szereztél diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, jelenleg pedig a Magyar Állami Operaház karmestere vagy. Hogyan lépett az életedbe az opera világa?
– A szüleim zenekari művészek, így az opera már egészen kisgyermek koromban elvarázsolt. Emlékszem, a Pécsi Nemzeti Színházban rengeteg darabot hallgattam végig. Azt hiszem, öt éves lehettem, amikor édesapámtól megkaptam életem első karmesteri pálcáját, amit arra használtam, hogy ameddig ők a zenekari árokban muzsikáltak, addig én a színház legfelső emeletén, az első hangtól az utolsóig vezényeltem a darabokat. Nekem ez volt a kikapcsolódás. Vonzódásom az opera világához a Zeneakadémia évei alatt sem szűnt meg, s nagy örömömre lehetőséget is kaptam, hogy az Operaház Énekkarának karigazgatója mellett karnagyként kezdjek el dolgozni. Jelenleg, karmesterként napról napra különös lehetőségként élem meg, hogy a ház számtalan produkciójának létrejöttét kísérhetem végig a kezdetektől az utolsó előadásig, s kimondhatatlan öröm számomra, hogy immár rendszeresen lehetőségem van vezényelni az Operaház együtteseit. Ez egy nagyon sokrétű munka, hiszen nem elég csak a zenei megvalósításra összpontosítani, hanem mindezt szinkronba kell hozni a színpadon látottakkal, hallottakkal legyen szó énekesekről, vagy éppen táncművészekről.
– Egyértelmű volt, hogy a zenei pályát választod?
– Édesanyám cselló-, édesapám pedig hegedűművész. Azt hiszem, hogy a családi légkör határozta meg a pályaválasztásom, hiszen ahogy már említettem, gyerekként szinte naponta koncertre vittek és otthon is nagyon sok zenét hallgattam, de valójában soha egyikőjük sem erőltette a hangszeres játékot. Én a zongorával indultam, méghozzá Pécsett, Megyimóreczné Schmidt Ildikó irányításával, majd elkezdtem ismerkedni az orgonával is a pécsi Székesegyházban, ahol Szamosi Szabolcstól tanulhattam. A gimnázium évei alatt elvégeztem a Református Kántorképző Tanfolyamot, ahol a liturgikus orgonajáték mellett a kórusvezénylés is nagy hangsúlyt kapott. Az érettségi évében pedig heti egyszer Friedler Magdolnához jártam fel orgonát tanulni Budapestre a felvételire készülve. Ezek után jelentkeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona, majd karmester szakára.
– Kik azok, akik eddig pályádon a legnagyobb hatást gyakorolták rád?
– Mindenek előtt nagyon hálás vagyok az előbb említett művészeknek, akik gyermekkoromban bevezettek a zene birodalmába. A későbbiekben a Zeneakadémián sokat tanultam Pálúr János, Fassang László és Ruppert István orgonaművészektől, valamint Ligeti András és Gál Tamás karmesterektől is. A mai napig velem vannak azok a tanácsok, amiket egykor Erdei Pétertől kaptam, akinek a karvezetés óráira vendéghallgatóként járhattam. A karmesterség mellett az évek során a kórusvezénylés is a szenvedélyemmé vált, az orgona működéséhez hasonlóan, lenyűgöz az a fajta varázslat is, amit az emberi hanggal el lehet érni.
– Az operaházi munka mellett a Budapesti Műegyetemi Zenekarának zenei vezetője, valamint a Központi Református Kórus alapító karnagya vagy. Hogyan lehet összeegyeztetni a sokrétű feladatokat?
– Fontos, hogy teljes tudatossággal osszam be a “szabadidőmet”, hiszen mindkét együttesre az életem részeként tekintek. Igyekszem mindenhol maximálisan jelen lenni, mert csak így tudom elképzelni a munkát a különböző együttesekkel. A Műegyetemi Szimfonikus Zenekar heti kétszer próbál, a Központi Református Kórus egyszer. A kórust Berkesi Boglárka karnagytársammal együtt vezetjük, így ha operaházi feladattal, vagy egyéb karmesteri munkákkal ütközik egy próba, ő mindig a segítségemre van, s a Műegyetemi Zenekar tagjaival is nagyon rugalmasan tudunk dolgozni.
– Kicsit visszautalnék a versenyre, és arra, hogy 2016-ban elnyerted a Junior Prima díjat. Mit jelentenek az életedben a díjak és a versenyeredmények?
– A komolyzenei pályára készülő ígéretes fiatalok számára megkerülhetetlen, hogy versenyeken vegyenek részt. Eleinte zongora-, majd orgonaversenyeken szerepeltem sikerrel, majd zeneakadémistaként karvezető versenyekről tudok szép eredményeket felmutatni. Ezek a megmérettetések mind hozzájárultak ahhoz, hogy megismerjenek, és biztos vagyok benne, hogy a Junior Prima díjhoz is hozzásegítettek. Amit eddig elértem, azt elsősorban az Úristennek köszönöm, mert ő adott talentumot nekem, mellyel igyekszem jól sáfárkodni. Ő adott olyan családot, ahonnan sok mindent hozhatok. Ha a most lezajlott verseny felkészülési időszakára gondolok, akkor feltétlenül meg szeretném említeni a feleségem áldozatkészségét is. A három gyermekünket egész nyáron úgy terelgette, hogy számomra a munka előtti és utáni időben is nyugodt körülményeket biztosítson.
– Tudatosan keresed az új kihívásokat? Mik számodra a közeljövő feladatai?
– Szerencsésnek érzem magam, mert nem nagyon kell keresnem a feladatokat. Szeretem a kihívásokat és nem szoktam megfutamodni előlük. Az Operaházban már jó ideje dolgozom, a repertoárdarabok ápolása mindig jelentős energiát igényel, de mellettük szinte minden hétre jut olyan munka is, ami egy új produkciót készít elő. Karmesterként a telefonom bármelyik pillanatban megcsörrenhet, hol be kellene ugrani egy koncert felkészülési folyamatába, hol pedig egy koncertfelkérésnek kell eleget tenni mindössze egy-két nappal a fellépés előtt. A számomra új darabokat sokat zongorázom, legfőképpen ha operáról, vagy oratorikus műről van szó. A szimfóniák, vagy más, tisztán zenekari anyag esetében a partitúrát tanulmányozom. Kijelölöm magamnak, hogy a formai, tartalmi összefüggéseket jól átlássam, azokat könnyebben elraktározzam. Sokat éneklek is, egy-egy frázist, azok zenei megvalósítását. A közeljövőben a Műegyetemi Szimfonikus Zenekarral és a Központi Református Kórussal is lesznek szép feladataink. Az Operaházban ősszel több alkalommal vezénylem Ránki György Pomádé király új ruhája című darabját, tavasszal pedig több szimfonikus koncert, illetve az Operaház nagysikerű, igen látványos előadása, a Carmina Burana is vár rám.
– Hogyan tudsz kikapcsolódni? Mi az, ami feltölt?
– Három gyönyörű gyermek büszke édesapjaként a legnagyobb öröm számomra, ha együtt lehetek a családommal. Több mint 15 évig rendszeresen voltam labdarúgó-játékvezető, s bár ezt a hobbimat egyre sűrűsödő naptáram miatt jelenleg szüneteltetnem kell, a mindennapokban továbbra is törekszem arra, hogy fizikailag és lelkileg is egészséges életet éljek.