1993–94 tájékán, karvezetés szakos hallgatóként ültem Földes Imre tanár úr egyik zenetörténet óráján, amikor hirdette, hogy van lehetőség barokk fuvolát tanulni. Bár fuvoláztam előtte, akkoriban nem sok fogalmam volt róla, hogy mi is ez a hangszer, de felkaptam rá a fejem, és pár hónapon belül már ez volt a kezemben.
Egyben az elhatározás is megszületett: ez az, ami igazán érdekel, ez az, amivel foglalkozni szeretnék! A hangszer mellett a zenéhez való hozzáállás ragadott meg, az, hogy a korabeli források alapján korabeli kottákból rekonstruáljuk a zenét. Akkoriban nagyon sok régizenei koncertre elmentem, amelyek közül az egyik legemlékezetesebb az Orfeo Zenekar által játszott Rameau-opera, a Castor és Pollux volt. A koncert este 7-kor kezdődött és fél 12-kor ért véget. A mai koncertlátogató nincs hozzászokva az ilyen hosszúságú darabokhoz, így a végén a nézőtéren már csak körülbelül húszan voltunk.
Vashegyi Györgyöt a zeneakadémiai évekből ismerem. Megtiszteltetés volt, hogy Gyuri bizalmat szavazott nekem, és így 1994-ben kezdő barokkfuvolistaként először játszhattam az akkor már három éve működő Orfeo Zenekarral.
1996 és 2002 között Brüsszelben folytatott tanulmányaim után ismét megkerestem, és úgy ültünk le beszélgetni egy kávé mellé, mintha nem is telt volna el közben hat év. Ismét rendszeresen hívott a zenekarba, amely azóta életem egyik meghatározó pillére lett. Az Orfeo első fuvolistájával, Kertész Ildikóval – aki mellett nagyon sokat tanultam a zenekari játékról – a kezdetektől nagyszerűen tudtunk együtt játszani. (Emlékszem, amikor először beültem mellé, kértem, hogy hangoljunk mi ketten külön is. Erre legyintett egyet: Á, jó lesz… És jó lett. Úgy az elkövetkezendő 20–25 évre.)
A zenekarban fantasztikus repertoárt játszhattam végig a második fuvola szólamtól a szóló feladatig, a barokktól a romantikáig, a Bach-kantátáktól a Rameau-operákig, a kamara jellegű művektől a nagy oratóriumokig. Többekkel kamarazenei produkciókba is összeálltunk, és az együttjátékot nagyon egyszerűvé tette a zenekarból is ismert közös nyelv. Kiemelném együttesünk, a Traverata tagjait, Móré Lászlót (brácsa) és Maróth Bálintot (cselló), akikkel szintén csak leülünk például egy kvartettben, és működik minden.
Úgy gondolom, az, hogy egy nem intézményes keretek között működő, tehát nem állandó támogatással és munkájukért havi fizetést kapó tagokkal rendelkező zenekar ilyen hosszú ideig fenn tudjon maradni, igen ritka. A vezetőnek hatalmas elkötelezettséggel és kitartással kell rendelkeznie, hogy az egyes koncertekhez szükséges feltételeket megteremtse.
De mitől is jó ez a zenekar belülről nézve?
Szerintem attól, hogy Gyuri maximalista magával szemben, és eléri azt, hogy a zenekar és a kórus tagjai is ugyanezt a maximalizmust várják el maguktól. Felkészültsége mindig rendkívüli, és a számomra sokszor érthetetlen, végtelen memóriájával a zene hatalmas területeinek összefüggéseit látja át és meséli el. Az ilyen jellegű információk plusz lendületet tudnak adni egy zenemű próbáin.
Idegennyelv-tudása is csodálatra méltó, a külföldi szólistákhoz, tagokhoz németül, angolul, franciául ugyanolyan könnyedén szól, de ami ennél fontosabb, számos szövegkönyvet (Bach-kantáták, francia operák) az ő fordításában olvashatunk (amit el is vár a közreműködőktől). A pontos együttjátszás és a kórus helyes és érthető szövegmondása mellett a zenei kifejezésre is nagy hangsúlyt fektet. Az ilyenkor használt igen találó és szórakoztató hasonlatai jó hangulatot teremtenek a próbákon. Egy zenekar nem demokratikus intézmény. Ugyanakkor Gyuri sokszor hallgat „zenészeinek” szakmai véleményére, beépíti az előadásokba, és a szünetekben a hosszabb szakmai viták sem maradnak el.
A zene és az új darabok felfedezése iránti lelkesedés mit sem hanyatlik, sem a zenekar tagjaié, sem a karmesteré, akinek a fejében már minden bizonnyal megvannak az Orfeo Zenekar következő 30 évére szóló projektjei, amelyeket remélhetőleg mind meg fogunk tudni valósítani.
