1997. Ülök a Zeneakadémia főiskolásoknak fenntartott harmadik emeletén. Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus játszik. Jó ideje érdekel már a régizene, Monteverdi, Charpentier, Händel, Purcell zenéje. Hallatlanul frissen, izgalmasan, kifejezően játszanak. „Bárcsak én is játszhatnék valaha ebben az együttesben!” – gondolom vágyakozva.
* * * * *
1997, pár hónap múlva. Baráti társasággal kirándulunk a Börzsönyben. Új kirándulótársunk nem más, mint Vashegyi György. Mély benyomást tesz rám: hihetetlenül mélyen és alaposan ismeri a Beethoven előtti korok zenéjét, amelyről igazi szenvedéllyel beszél. Ragyogó az általános műveltsége, élmény vele beszélgetni. Barátság szövődik közöttünk.
* * * * *
1999, Sopron. Az Orfeo Zenekarral Leclairt és Bachot próbálunk a Régi Zenei Napokon – Gyuri felkért, hogy csatlakozzam az együtteshez számozott basszus-játékosként! Az álmom teljesült, nagyon boldog vagyok, ugyanakkor kissé szorongok is… Ám a koncert kitűnően sikerül, a zenészek kedvesen fogadnak. Új élet kezdődik, teljesen új világ tárul fel előttem a következő években.
2000, Fertőd. Az Esterházy-kastélyban Haydnt játszunk – belegondolni is elképesztő: abban a teremben, ahol Haydn naponta megfordult. És micsoda remekművet! A g-moll, orgonaszólós Salve Regina, 1771-ből, Sturm und Drang-szenvedélyességével, megdöbbentően szélsőséges expresszivitásával, világfájdalmával teljességgel új megvilágításba helyezi számomra Haydnt, a „derűs”, „joviális”, „humoros” zeneszerzőt.
* * * * *
2004, Zeneakadémia. Händel Theodorájának előadásán hajmeresztő eset történik: a partitúrám második kötete a szünetben az öltözőben marad. Nem veszem észre időben – az első kötetnek nem a mű felénél van vége. Tehát már jó 20 perce játszunk szünet után, amikor egy ária közben meghűl bennem a vér: elfogyott a kottám. A csembalóra nézek: sehol a másik kötet. Gyurira pillantok, mutatom neki, hogy nincs kotta. Elsápad, de (vezénylés közben) int, hogy siessek. Megpróbálok észrevétlenül kisomfordálni, majd lélekszakadva rohanok az öltözőhöz, felmarkolom a kottát, és másodpercek múlva már bent ülök a csembalónál. Az egész akció egy percig sem tartott. Óriási, megkönnyebbült sóhajt fojtok magamba…
* * * * *
2005, Salzburg. A Toujours Mozart-fesztiválon (amelynek több éven keresztül meghívottjai vagyunk) kerül sor arra a koncertre, amely bizonyos szempontból orfeós pályafutásom csúcspontja. Mozart A kairói lúd c. vígoperájának az I. felvonását játsszuk – az én kiegészítésemben. E művet Mozart a gyenge szövegkönyv miatt félbehagyta, azonban vázlatban jó pár tétel megmaradt, nagyon különböző kidolgozottsági fokon: egy tétel teljesen hangszerelve, a többiből viszont csak az énekszólamok, az I. hegedű és a zenekari basszus. Igazi zeneszerzői feladat Mozart bőrébe bújni, elképzelni, ő hogyan hangszerelte volna… újrateremteni egy Mozart-operát.
És ismét csak a genius loci: a Residenzben játszunk, olyan helyen, ahol annak idején Mozart is… Kedves jelenet a koncert után: osztrák család (apuka, anyuka, két copfos kislány) odajön gratulálni. Lelkendezve megköszönik az élményt, majd az apuka biztatására az egyik kislány bátortalanul megkérdezi: de miért hagytuk ki a kedvenc tételét a műből? (Hangsúlyozom, egy befejezetlen, ezt megelőzően általam ismeretlen Mozart-műről beszélünk). Mint kiderült, az operából már létezett egy kiegészítés, amelyet lemezre is vettek, a kislány pedig rongyosra hallgatta. Az osztrákok Mozart-imádata nem ismer határokat…
* * * * *
Kedves Gyuri, kedves Orfeo Zenekar és Purcell Kórus, hálásan köszönöm a csodás közös élményeket, egyben kívánok magunknak sok hasonlót a következő évtizedekben!
