Elstartolt a már több éves hagyománnyal rendelkező Budapesti Klasszikus Film Maraton, amely idén is számos csemegével és kuriózummal szolgál. Ajánlónkban a filmtörténet egyik gyöngyszemével, az érzelmi disszonanciák zavarba ejtő filmes harmóniájával, a François Truffaut által rendezett Jules és Jimmel foglalkozunk, amely szeptember 13-án kerül vetítésre a Francia Intézetben.
„A film Henri Pierre Roché, a neves francia író első regényéből készült, s megőrizte mindazt a hamvas bájt és frissességet, ami a regényt oly vonzóvá tette. Egy osztrák és egy francia művész ugyanazt a lányt szereti, s a lány egyiküktől sem tud elszakadni. A történet az első világháború előtt kezdődik, s a harmincas években végződik. A főszereplők: Jeanne Moreau, Oscar Werner, Henri Serre.” – Filmvilág, 1964/ 2. 2.
A Jules és Jim szívet melengető komédia, folyamatos melankóliával, sőt olykor letargiával átitatva. Tündeségében nyersen életszerű, bájában kíméletlen, vadságában tiszta, hangulati átmeneteiben kiismerhetetlen, legendájában hol lehangoló, hol bolondosan vidám. A film saját korában az elváráshorizontot mind dramaturgiájában, mind tartalmában tágította. Térben és időben egyaránt ide-oda ugrál, ugyanakkor különös, folyamatos jelenidőt érzékeltet. Elevensége, merészsége, diverzitása, az elmúlásnak pimaszul nyelvet öltő attitűdje kortalanságra predesztinálja.
Fikciós és dokumentarista ötvözetei, hosszan kitartott, kontemplatív snitteket váltó pergő taktusai miatt rendkívül átgondolt, konstruált film, hangulatát, a mű egészét tekintve azonban mégis inkább egyfajta flowélményként tapasztaljuk. Jules és Jim történetének áramlatai, zavarba ejtő ritmusai, szokatlan intermezzói, kedélyes őrületei, naptárral mérhető évtizedei vannak. Vége azonban?
„Abszurditás és meghökkentő játék, melegség és életszeretet kavarognak benne.” – Bíró Yvette
Jeanne Moreau à la nouvelle vague
„Catherine tulajdonképpen a nők érzelmi emancipációjának harcosa, de megoldásként nem talál mást, csak a szabad szerelmet. Catherine és férje viszonyában Catherine férfi és Jules a nő, nem véletlenül öltözteti a rendező a film elején Jeanne Moreau-t férfi ruhába. Ebbe a fordított előjelű házasságban Catherine mindazokat az előjogokat követeli magának, melyeket a polgári társadalom erkölcsi felfogása a férfiak számára biztosít.” – Létay Vera
Jeanne Moreau a francia új hullám meghatározó egyénisége. Pályáját ez a friss, az addigi szokásokat javában meghaladó, újító szellemiségű filmes mozgalom indítja el igazán. A nouvelle vague alkotásaira leginkább a stúdiók elhagyása, az autentikus helyszínen való forgatások, a realisztikus tendenciák felé közelítő ábrázolásmód, a természetesség előnyben részesítése, a sztárok helyett új, izgalmas arcok szerepeltetése jellemző. A színésznő „új hullámos debütálása” Louis Malle Felvonó a vérpadra című művével történik 1958-ban. Ez a film egyfajta ars poeticája a klasszikus haladó nőreprezentáció szempontjából, amelyet a Jules és Jim, A menyasszony feketében volt, vagy a Viva Maria! visz tovább.
Moreau természetes, sallangoktól és rizsportól mentes szabálytalan szépsége, izgalmas előadóművészi jelenléte analógiában áll a klasszikusabb gesztusok iránt fogékony új hullámos rendezők vízióival. Érettsége, líraisága inkább François Truffaut, Louis Malle, vagy Roger Vadim, mint Jean-Luc Goddard, Alain Robbe-Grillet, Agnès Varda, vagy Vera Chytilová jóval radikálisabb világára rezonál. Utóbbiaknál egyfajta infantilitást tükröző nőreprezentációs esztétika érzékelhető, a klasszikus paramétereket és felnőttséget elutasító, „gyermeklányi” pozíciókkal (például Anna Karina, vagy a Százszorszépek filmes esetei).
Moreau karakterei az új hullámban a matriarchátussal való progressziót jelképezik, amelyek kísérletibb, diverzebb módon ábrázolnak egyébként klasszikus értékeket. Ezek a figurák az amazonsággal járó olykor szélsőséges megnyilvánulásokat már megszelídítették, a gyermeklányi lázadói dimenziókat a felelősségvállalás útjára terelték, vagy éppen próbálják terelni. A női életkör ciklusán belül Moreau filmes alakjai leginkább a fiatal felnőtt nő, az anya, a feleség skatulyaszerű szerepének transzformációival kísérleteznek. Figurái a keretek kitágításával játszanak, amelyek nem égetnek fel maguk mögött minden hagyománytiszteletet, empátiát és kedvességet. Ehhez a vonulathoz kapcsolódik legtisztábban a Jules és Jim, amely a múlt századelő adottságaihoz, konvencióihoz mérten próbál valamiféle rést ütni a megszokásokon a sztereotípiák meghekkelésével, mindezt nem ambícióból, erőfitogtatásból, inkább ösztönből.
A szerző, Henri Roché sejtelmes és inspiratív női alakot teremt történetében, aki azért fatális a két férfi számára, mert tele van ellentmondásokkal, és a végletekig kiismerhetetlen. Nyílt, mégis titkokat rejt. Lázadó, mégsem harsány, sőt, diszkrét, lebegő sziluettekkel. Szenvedélyes, mégis olykor önszabotáló. Erős és egyenrangú, ugyanakkor odaadó, olykor áldozatos. A film progresszív nőképe – amely nem hivatásbeli, sokkal inkább emocionális irányultságú – kétirányú. Egyrészt szakít a férfi-női szerepek hagyományos ábrázolásmódjával, másrészt az anya szerep pusztán önfeláldozó, egysíkú megjelenítési módjait hagyja el.
Catherine olyan öntudatánál lévő nő, akit elég nehéz a hagyományos reprezentációs keretek mentén becserkésznie a két cimborának. A bókokat nehezen fogadja, a sémaszerű szédítések pedig lepattognak róla. Éppen ezért Catherine maga irányítja szerelmeinek keresztmetszetét, ő szervezi randevúit, valamint életének meghatározó stációit. Anyaként akár önzőnek is titulálható vonásokkal rendelkezik, ugyanakkor különleges, szeretetteljes és bensőséges viszonyt ápol gyermekével. Catherine számára fontos a kis Sabine, akit inkább apró csibészként, mint szófogadó, visszafogott kislányként láthatunk – a formabontások irányába kacsingató édesanyjára hasonlítva.
