A drámatörténet regényes nőalakokat ismer. Naivák, kékharisnyák, királynők, bakfisok, szófogadók és engedetlenek, konokok vagy éppen simulékonyak. Nórától a bolond Ásvaynéig mindenki megtalálhatja a maga aktuális kedvéhez, élethelyzetéhez, lelkiállapotához, értékrendjéhez kapcsolódó figurát. Sorozatunkban arra a kérdésre próbálunk alternatívákat mutatni, mitől kortalan és értékálló Shakespeare gazdag női karakterológiája. Az első részben az Othello főhősnője, Desdemona kerül a középpontba.
Tartás, önbizalom kontra labilitás és félelmek kivetülése
Shakespeare Othello, a velencei mór című, 1603 körül keletkezett tragédiájának főhősnője merész és bátor. Ereje visszafogottságában, frissességében, nemes egyszerűségében és eszében rejlik. Ennél a karakternél különösen fontos az értelmezés és a közvetítés stílusa. Léteznek olyan megközelítések (főként rendezői, esztétikai, drámatörténeti szempontból), amelyek meglehetősen egysíkúan a naiva és a „szende” kategóriájából közelítik meg Desdemona alakját. Noha az észak-olasz vidék multikulturális, árnyalatokban és színekben gazdag Velencéjében vagyunk, ennek ellenére fű alatt azért működik az előítélet, a faji diszkrimináció, a vallási alapokon nyugvó megítélés. Ebben a környezetben Desdemona maga a forradalom.
„Nincs összefüggés az Othellót tudomásul vevő, elfogadó, de be sosem fogadó Velence és a mór oly könnyen talajt vesztő önbizalma közt” – mondta a darabról Szántó Erika.
A valószínűleg polírozott szabályok, az etikettnek megfelelő, keresztény itáliai elvek szerint nevelkedett fiatal nő magasról tesz az elvárásokra és a sztereotípiákra. Férj gyanánt jobbnál jobb partik ígérkeznek számára, ő azonban sorsszerűen egy nála jóval korosabb mór férfibe szeret bele, aki életformájából és hivatásából adódóan minden bizonnyal belekóstolt már az élet és a szerelem élvezeteibe. Desdemona apja kitér a hitéből, amiért egyetlen, addig kizárólag az ő szája íze szerint élő és viselkedő lánya a high class és etikett kétes erkölcsű margóján évekig kaszkadőrködő, öregedő afrikai fickót választja férjül.
Othello számára – saját bevallása szerint – Desdemona az egyetlen, akiért képes végre lehorgonyozni. Az addig fényesnek ígérkező, de elengedett házassági partijai, könnyedebb románcai, és a tömény kölnivel elfedett, ám valójában mesterkedésektől és érdektől bűzlő diplomáciai „szerelemkapcsolatai” után Desdemona tisztasága, egyszerűsége, természetes eleganciája és intellektusa az, ami magnetikusan magához vonzza. Othello a személyisége mélyén feltételezhetően Desdemonáéhoz hasonló tulajdonságokkal (is) bír, ám az élet sodrában ezek már felaprózódtak.
Othello, a mór hadvezér az előítéletek hasábjain joggal szerepelhetne, mint aki – hogy is fogalmazzunk – kéjes vigyorral „megnyalja a sót” – Shakespeare azonban rafinált. Nem csupán kijátssza a fiatal nő – idősebb férfi szituációhoz társuló feltételezéseket és előítéleteket, hanem el-elejtett mondatokkal jelzi, bizony Desdemonában is megbújnak azok az apró, kedvesen cinkos, becstelenségig el nem menő zsiványságok és csibészségek, amelyek Othellóban. (A történet így kicsit analógiát mutat egy másik „Shakespeare-afférral”, a Makrancos hölggyel, amelyben szintén nem példamutató és kirakatba való szinten „zsák a foltját” alapon vonzzák egymást a felek.)
A képmutatástól, az apró udvari mesterkedésektől és sunyi intrikáktól idegenkedő, nyíltszívű és érzékeny Othello karaktere nyelvet ölt a prekoncepciónak. Akár szép mederben is folyhatna történetük, hiszen Desdemona a maga kedvességével, eszével, punk hozzáállásával analógiája Othellónak, egy zsengébb kivitelben. Azonban egy pont mégiscsak hiányzik…
Othello, bár magas pozíciója miatt magabiztosnak tűnik, önbizalmának valódi, stabil alapja hiányzik, ami akár egy folyamatos faji alapú diszkriminációs belső konfliktusból, egy életkorból és státuszváltásból adódó korszakváltás eredménye is lehet. Othello esendőségéhez nárcisztikus jegyek és hiú hajlamok is hozzájárulnak. Kételyek lappangnak benne mélyen, amit Jago – egy fausti megközelítésben, mint a karakter saját rágódása, a lelkiismeret árnyoldalának felerősítése, a féltékenység és a félelem téves útja – maximálisan és ördögi módon kihasznál.
Desdemona, aki már társadalmi státuszából adódóan is valószínűleg higgadtabb, stabilabb önbizalommal és jellemvonásokkal rendelkezik, és az élet különböző kritikus helyzetei sem bizonytalanították még el, ennek az önmagát felemésztő aspektusnak ellenpólusaként jelenik meg a drámában. Bátorsága nem csupán az elvárásoknak való ellenállásában mutatkozik, hanem abban is, hogy a végsőkig kitart érdes, nehéz vállalása és szerelme mellett. Az elszántság és a harci kedv a legfőbb centruma ennek a karakternek, amely ezúttal nem a szabadszájúság és lázadás, hanem a tartás és kitartás, az önbizalom lírai jelképeként van jelen, ebben a különleges lélektani és pszichológiai perspektívákat is felvető történetben.
Madách Színház, 1973 – Piros Ildikó
Számos Othello-előadást mutattak be Magyarországon, jelenleg a budapesti Katona József Színházban látható Székely Kriszta rendezésében. A Madách Színház 1973-as színpadi adaptációja Ádám Ottó rendezésében a magyar színháztörténet kiemelkedő produkciója, rendezés, szerepformálások, díszlet és jelmez szempontjából is. Az előadás során olyan éleket talált meg az alkotói gárda, amely még a rendkívül gazdag hazai „színházi fénykor” színterén is párját ritkítja. Mialkovszky Erzsébet korhű, mégis letisztult jelmeztervei, Szinte Gábor redukált, inkább ornamentikákkal, formákkal, drapériákkal, színekkel játszó díszletei harmonikus látványvilágot tükröznek.
Bessenyei Ferenc Othellója mélyen átélt, nem patetikus, szoborgyártó, sőt rendkívül intim, visszafogott, életszerű, laza, oldott gesztusokkal. Huszti Péter Jágója mindent megtesz, hogy meghaladja a legtöbbször személyéhez kapcsolódó, „értelmiségi hősszerelmes” skatulyát, és félelmetes örvénybe képes rángatni a nézőt. Kalocsay Miklós Cassiója érdekes harmóniákban gazdag, Tímár Béla Rodrigója pedig a színész egyik legnagyobb ívű alakítása. Almási Éva Emiliája ügyesen felvezetett, a kissé „elidegenített” szinttől érdekes fordulatokkal jut el a magas hőfokig.
Piros Ildikó Desdemonája talán még Zsuzsánna testvért is üti. Major Ottó kritikájában a következő olvasható róla a Tükör 1973/ 41-es számában: „Piros Ildikó szépsége csak nyert azáltal, hogy a rendezés minden hivatásos színt levett róla: így vált Desdemónája líraivá, átszellemültté, egy szenvedély szánandó áldozatává.”
„Desdemona: Piros Ildikó. A rendezés itt is a színész lehetőségeiben gondolkodva építette fel Desdemona szereplését, megteremtve ezt a tiszta, szent, gyermekien természetes lényt. Desdemona a színésznő megformálásában nem démonian kihívó szépségével, vagy erotikus vonzásával teszi sorsát drámai fordulatok felidézőjévé, hanem szerelmes hitével és áldozatkészségével” – Film Színház Muzsika, 1973/ 39. 4.
Uta Hagen és Paul Robeson
Nemzetközi szempontból minden idők egyik legérdekesebb Othello-előadása az 1942-ben Cambridge-ben bemutatott adaptáció, amely a ’40-es években számos turnét is megélt szerte a világon. Az egyetemes színházi kultúra kiemelkedő színésznője és nagyhatású pedagógusa, Uta Hagen alakította Desdemonát. Szerepformálása letisztult, patetizmustól és naivitástól mentesnek hatott. Heroizálás helyett líraiság, bensőségesség volt jellemző játékára, amely meghaladta a korabeli „legendagyártó”, maszkírozó szokásokat, sokkal naturálisabb, eszköztelenebb volt. Jágót férje, a puerto ricói származású José Ferrer alakította.
Othellót a későbbi emberjogi- és békeharcos, énekes, afroamerikai színész, Paul Robeson játszotta. Alakításáról azt jegyezték fel, hogy az addigi legdöbbenetesebb és legerősebb átélője és közvetítője a velencei mórnak. Forradalmi és a legelevenebb Othellóként tartja őt számon az emlékezet. Laurence Olivier és a konvencionálisabb irányú színházi egyéniségek korrektül, arisztokratikusan kimódolt, plasztikus, fennkölt, szakmailag és nyelvezetileg szinte kikezdhetetlen alakításai után Robeson naturalizmusa végre százszázalékosan abba az autentikus kontextusba helyezte Othellót, amelyből keletkezett. Eredetinek, frissnek, robosztusnak, csípősnek, egyszóval nagyon jazz-funknak mutatkozott ez az alakítás, amely valószínűleg analógiában állhatott Robeson nagyon „földközeli”, sztár és edukációs allűröktől mentes háttértörténetével.
„Lépésről lépésre tör előre. Rengeteget tanul, egyetemet végez, s ha gyermekkorától kezdve nem énekelne állandóan édesapja istentiszteletein, és ha diákkorában a szükség nem kényszerítené rá, talán eszébe sem jutna, hogy művész, színész és énekes legyen belőle. Egyetemi tanulmányai közben ugyanis mindenféle munkát kénytelen elvégezni:
»Itt, fiatal éveimben kelt életre bennem az a mélyen gyökerező érzés, hogy népemhez, népem termőtalajához tartozom… A földművesekhez, a cselédekhez, kocsisokhoz, tanítókhoz, prédikátorokhoz… Jók voltak és erősek, afrikai őseink leszármazottai« – így emlékszik vissza Paul Robeson (…) arra az időszakra, amikor kitűnő tanulmányi előmenetele ellenére mosogatóként, cipőtisztítóként, és más, csak feketék számára rendszeresített mellékfoglalkozásokkal kell létfenntartásáról gondoskodnia.” Muzsika, 1958/ 5. 1.
