Katharine Hepburn a kultúrtörténet egyik legérdekesebb figurája. Történelmi jelentőségű sziluettjét egyesek a lehető legkuszább szövetekből is plusz ráolvasásokkal próbálták megfejteni, mások talán túlságosan is csak kategóriákban vagy skatulyákban gondolkoztak róla. Ezúttal olyan töredékeket idézünk, amelyek megpróbálják kicsit árnyalni a vele kapcsolatos narratívákat. Az 1907. május 12-én született alkotóra emlékezünk.
Katharine Hepburn ikonográfiája az elmúlt évtizedek alatt úgy halmozta az állításokat, rágalmazásokat, sztereotip és trendérzékeny fogalmakat, mint más a cseresznyét júniusban. Számos kommunikációs, ipari és szociokulturális stratégia próbálta elvinni a mélység-élességet valódi arcáról, pedig mindig is vallotta, hogy ő „csak egy lány a keleti partról”. Spirituszára egy Molnár Gál Péter-idézet találóan reagálhat, és közelebb vihet ahhoz a fénytöréshez, amely mindig is jelen volt nála. „Szépségét megemelte emberi öntudata, akaratossága, önazonossága. Amit tett: szabad akaratából tett. Vállalta tetteit, mivel csak azt vállalta, amivel egyetértett.”
Új-Anglia
Az új-angol gyökerekkel rendelkező Katharine Haughton Hepburn 1907. május 12-én született a connecticuti Hartfordban. Különleges család sarjaként hamar elsajátíthatta az öntudat és a bátorság attitűdjét. Szülei rendkívül progresszív felfogásban éltették a családi mindennapokat, és gyermekeiket többek között a szabad önkifejezésre, a merészség mellett felelősségvállalásra is ösztönözték. Édesapja orvos, édesanyja is egyetemet végzett értelmiségi volt. Anyai nagyanyját az Egyesült Államok egyik első egyetemet végzett nőjeként tartják számon. Katharine Hepburn anyai tradíciójára lépve az előkelő philadelphiai Bryn Mawn College hallgatója lett. Történész-filozófia diplomát szerzett, azonban már az egyetemi évek alatt bekapcsolódott a hallgatói színkörbe, és egyre erősebben érezte a hívást a színház felé.
Első szerepe az egyetemi évek alatt mintegy predesztinálta későbbi hitvallását és művészi küldetését. Az Erzsébet-kori Woman in the Moon című darabban tűnt fel, John Lyly darabjában, amely egy mitológiai történetet mutatott be, középpontban egy egyszerre emberi és isteni női alakkal, aki miközben a legnemesebb vonásokkal rendelkezik, a hétköznapok világában folyamatosan nehézségekbe ütközik. Miközben különleges és csodálatra méltó, olykor félelmetes és terhes is a túlzottan a földi, anyagi világban mozgó emberek számára.
A tó
Hepburn szülei nem nézték jó szemmel lányuk színésznői ambícióit, mégis támogatták útját. A fiatal tehetség New Yorkba ment, ahol felfigyeltek a korszak típusaitól teljesen eltérő jelenségére és különleges előadói energiáira. A Broadway első osztályú, európai stílusvilágot képviselő, kísérletező művészszínházi szférájába kapcsolódott be. Első színpadi szerepét egy magyar darabban alakította. Bíró Lajos és Lengyel Menyhért A cárnő című művében debütált 1928-ban. Jelentékeny színművekben kapott lehetőségeket a továbbiakban. Feltűnt például Turgenyev Egy hónap falun, Philip Barry Holiday, Shakespeare Rómeó és Júlia darabjaiban.
1933-ban kritikus tapasztalásban részesült A tó című dráma kapcsán. A korabeli színházi élet rettegett cápája, az abuzív természetű Jed Harris producer verbuvált műhelyt a Dorothy Massingham – Murray Dorothy szerzőpáros tragédiájához, Tony Miner rendezővel. A munka alatt Jed Harris feltehetően beleszeretett a színésznőbe, Hepburn intellektusa és öntudata azonban kiverte nála a biztosítékot. Dühítette, hogy nem találta meg a hozzá vezető utat, és szó szerint nem mert közelíteni felé, mert blokkolta a színésznő ösztönös ereje. Frusztrációját kicsinyes bosszúhadjárat követte, amely során amikor csak lehetett, nyilvánosan megalázta a próbákon, gyakran mondvacsinált problémákkal.
A bemutató után direkt ellenkampányoltatta a sajtót a színésznő és a darab ellen. Támadó, negatív, lehúzó kritikákat kapott A tó és Katharine Hepburn is, akinek bűne mindössze annyi volt, hogy el merte hinni magáról, hogy tehetséges, egyenrangú „munkavállaló” és polgár, aki képes megformálni a szerepet. Jed Harris számára azonban akkor ez elfogadhatatlannak minősült. Olyannyira lehúzta a színésznőt a média, hogy a filmes vonalára is betette a bélyegét. Elindult a híres „box-office-poison” bélyeg Hepburn kapcsán, amely feminizmusa ellen irányult az ipari, patriarchális szisztémában. Évekig tartó Jeanne d’Arc-i hadjáratát csak a pazar sikerű Philadelphiai történet színpadi (1939), majd filmes (1940) adaptációja tudta átkeretezni. Ezzel a projekttel arra az emeletre helyezték őt végre, amelyre mindig is méltónak bizonyult.
Shakespeare
„Spencer Tracy valódi értékekkel rendelkezett. Nem a sztárság, a szakma, hanem az emberek figurája volt. Minősége tiszta és világos volt. Kérdezz valamit – megmondom. Nincs szünet, nincs megvezetés vagy szemfényvesztés, csak a válasz – az is lényegre törően, őszintén. Vele mindig az volt az ember benyomása, hogy tartalma és súlya van annak, amit mond.” – Katharine Hepburn
Katharine Hepburn szakmai viharok, a Philadelphiai történet utáni elismerések, valamint egy viszonylag hosszabb „se veled, se nélküled” románc után találkozott Spencer Tracyvel 1942-ben. A korabeli színházi világ lakkozott profilú, „sportkocsis játszma Jánosai”, és az aviátor, Howard Hughes után Tracy maga volt a 180 fokos fordulat. A megalomán üzletembert követően a földközeli Tracy arra a talajra inspirálta Hepburnt, amelyre hivatott volt, és azokat a – pozitív és negatív – tulajdonságokat hívta elő belőle, amelyek valóban őt minősítették. Kapcsolatuk 25 éven át, Tracy haláláig tartott, kisebb-nagyobb szünetekkel, hosszabb-rövidebb együttlétekkel. Hogy történetük ebben a mederben haladt, azt mindkettőjük öntörvényűsége, Hepburn kezdeti túlkapásai, és a színész függősége akkumulálta leginkább.
A színésznő korábbi élményei, védekezési mechanizmusai eleinte még ha tudattalanul is, de túlmentek a játékosságon a szórakozás és a bolondját járatás irányába, amin Tracy felhúzta magát, és az elkövetkezendő közel két évtizedre csak periódusokra húzta fel a falat Hepburn előtt „a nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát” elven. Egyre világosabban mutatkozott a tény is, miszerint Tracy nem tudott számot vetni szenvedélybetegségével és múltjával, így Hepburn a hivatást választotta. Semmiféle ítélkezés vagy jelenetrendezés nem merült fel köztük, nem voltak hangos kirohanások, csak amikor megérkezett a „féléves ötperc” a férfi életében, és együttműködés képtelenné vált, Hepburn jobbnak vélte a szeparációt. Tracy alkoholizmusa mögött feltehetőleg kritikus és abuzív gyermekkora húzódott meg, amelyet egy kellemetlen házasság és egy tragikus gyermekvállalás is követett. Számos ikonikus filmes produkció mellett Hepburn számára a színház védelmet és bázist nyújtott a „túlélésre”. Nagy sikerre vitt több előadást, nem csupán az Államokban, hanem nemzetközi turnéin is.
1950-ben kezdett bele „a nagy Shakespeare-projektbe”, amelynek első állomása a New York-i Cort Theatre-ben az Ahogy tetszik volt. A darabot a londoni Old Vic főrendezője vitte színpadra hatalmas sikerrel. Ez a vállalkozás úttörőnek, progresszívnek bizonyult, hiszen az Államokban egyáltalán nem volt módi vagy általános európai klasszikusokat játszani, pláne még turnéztatni is vidéki helyszínekre, nyári fesztiválokra. A nagy sikerű vállalkozás darabjai volt a továbbiakban A velencei kalmár és A makrancos hölgy is. Az utóbbi kettő már teljesen az Old Vic produkciójában valósult meg. Ezek után következett a Sok hűhó semmiért, a Vízkereszt vagy amit akartok, valamint az Antonius és Kleopátra.
