Az alábbiakban a Senki többet? blog szerzőjének éppen egy éve megjelent legutóbbi könyvéből, a nőknek a műkereskedelemben elfoglalt helyéről, a férfiakéval összehasonlítva sokkal hátrányosabb helyzetéről összeállított Önarckép nyaklánccal című könyvéből közlünk egy rövid részletet, abból az alkalomból, hogy az egyik ott bemutatott múlt századi francia női műkereskedőnek most jelent meg először angolra fordítva is az önéletrajzi visszaemlékezése.
Berthe Weill (1865–1951) francia műkereskedő […] volt az első nő, aki valaha művészeti galériát működtetett, méghozzá nem is akármilyent. Az Elzászból származó, pár évvel korábban Párizsba költözött, alsó középosztálybeli zsidó családban, hét gyermek egyikeként született leányt, mivel szülei taníttatni nem tudták, egy antik tárgyakkal foglalkozó kereskedő üzletébe adták be tanoncnak. Berthe itt nemcsak a műkereskedés fortélyait sajátította el, de szakemberekkel és műgyűjtőkkel is megismerkedett.
1901. december 1-jén aztán – az eredetileg a hozományára összegyűjtögetett 4000 frankból; egyébként élete végéig egyedül élt – megnyitotta az első saját üzletét, a Galerie B. Weillt a Montmartre-on, a 25 rue Victor Massé alatt. Szinte az első munkák, amelyeket megvásárolt, kiállított, majd eladott, egy ismeretlen fiatal spanyol, bizonyos Pablo Picasso három bikaviadal-rajza volt. (Ezek voltak az első Párizsban eladott Picasso-művek; a katalán művész majd csak 1904-ben költözött végleg a francia fővárosba.) Weill 1902-ben már egy harminc munkából álló önálló kiállítást is rendezett Picassónak; ezen adta el Arthur Huc (1854–1932) újságkiadónak és műgyűjtőnek 250 frankért azt a Le Moulin de la Galette című festményt, amely jelenleg a Guggenheim Museum gyűjteményében található. Huc még ugyanabban az évben 130 frankért egy Matisse-művet is vásárolt Weillnél – ez volt az első eladás egy Fauve (vagyis a „Vadak” elnevezéssel illetett „modern” művészcsoportba tartozó) művésztől. Ugyancsak Weill beszélte rá Leo (1872–1947) és Gertrude Steint (1874–1946) is az első Matisse-uk megvételére; a legendás műgyűjtők aztán később a művész és művei egyik legnagyobb rajongóivá – és vásárlóivá – lettek.
Weill ugyanis – aki amúgy egész életében erősen rövidlátó volt, emiatt mindig vastag lencséjű csíptetőt, vagy szemüveget viselt – mindenkinél élesebb szemmel fedezte fel az új utakon elinduló fiatal festőket: galerista pályája során több száz, mindig éppen feltörekvő fiatal művész munkáival foglalkozott, köztük olyanokéval, mint André Derain, Georges Braque, Aristide Maillol, Kees van Dongen, Maurice de Vlaminck, Odilon Redon, Othon Friesz, Suzanne Valadon, vagy Maurice Utrillo. Ő állította ki először Georges Rouaul-t, Raoul Dufyt, Francis Picabiát és Robert Delaunay-t, és ő volt az egyetlen, aki párizsi tartózkodása alatt kiállítást rendezett Diego Riverának. De szerepeltek nála olyan magyar alkotók is, mint Czóbel Béla, vagy Réth Alfréd. Amikor 1917 decemberében Amedeo Modigliani életének első és egyetlen önálló kiállítását megnyitotta (akkor már az 50 rue Taitbout alá költözött galériájában), a kirakatba kitett meztelen női testek látványa akkora botrányt okozott, hogy a rendőrég elrendelte, hogy Weill vegye be az utcáról is látható vásznakat. Miután a galerista erre nem volt hajlandó, a hatóság bezáratta a kiállítást.
Ugyanakkor Weill különös figyelmet fordított a kor női művészeire is: galériájának körébe tartozott többek között Emilie Charmy, Hermine David, Marie Laurencin, Jacqueline Marval és Valentine Prax is. „Berthe Weill teljes mértékben elkötelezett volt a modern festészet iránt, ez egyfajta szenvedély volt nála – mondta róla Marianne Le Morvan művészettörténész, író, Weill életének kutatója, életrajz-könyvének szerzője, aki egy honlapot is létrehozott a galerista emlékére, ahol fel van sorolva az összes művész, aki valaha is megfordult a Galerie B. Weillben. – Ő volt az egyetlen, aki folyamatosan ismeretlen művészeket fedezett fel és állított ki, ami kereskedelmileg igencsak kockázatos vállalkozás volt.”
Ráadásul a kereskedelmi „kockázatokba”, vagyis abba, hogy Weill soha nem gazdagodott meg az általa felfedezett és sikeressé tett művészek későbbi alkotásain – sőt, időnként a képek mellett régiségek ékszerek, vagy éppen könyvek adás-vételére is rászorult –, az is komolyan belejátszott, hogy művészei, amint kicsit is kezdett nekik jobban menni, mind azonnal ott is hagyták az őket a pályára állító galériást, és mind „átigazoltak” az olyan (nota bene: egytől egyig férfi) „nagymenőkhöz”, mint Ambroise Vollard, Paul Rosenberg, Clovis Sagot, vagy Daniel-Henry Kahnweiler, akik megengedhették maguknak, hogy rendszeres anyagi támogatást biztosítsanak a számukra, viszont cserébe kizárólagosságot kérjenek a műveik forgalmazására. Így aztán a már igazán sok pénzt hozó eladások később más műkereskedőknek „fialtak”.
Weil azonban, ha meg nem is gazdagodott, de töretlenül dolgozott tovább, mindig újabb és újabb művészeket felfedezve. 1933-ban Pan!… dans l’oeil… ou trente ans dans les coulisses de la peinture contemporaine 1900–1930 (magyarul mondjuk: Bumm!… a szeme közé!… Avagy harminc év a kortárs festészet kulisszái mögött 1900–1930) címmel kiadta a visszaemlékezéseit, amelyhez Dufy, Pascin és Picasso készítettek illusztrációkat. 1939-ben azonban Weillnek a háború és az egyre erősebben tomboló antiszemitizmus miatt be kellett zárnia a galériáját. Bár – végig Párizsban tartózkodva-bujkálva – valahogy túlélte a borzalmakat, a háború végére semmije sem maradt. 1946-ban ezért jó páran azok közül a művészek közül, akik annak idején sokat köszönhettek neki, összeálltak, és több mint nyolcvan művüket adták be egy általuk szervezett árverésre, hogy a bevételből őt támogassák. Az itt összegyűlt pénzből élt szerényen a haláláig még hátra lévő éveiben, közben 1948-ban a Francia Köztársaság Becsültrenddel ismerte el a modern művészethez nyújtott kiemelkedő hozzájárulását.
