Ha már legutóbb egy kínai magángyűjtemény kalapács alá kerülő darabjairól írtunk itt a Senki többet? blogban, folytassuk egy másik hasonló történettel: a tavaly 102 éves korában elhunyt amerikai Emily Fisher Landau nem akármilyen képzőművészeti hagyatéka is hamarosan a gyűjtők elé fog kerülni, csak éppen még azt nem lehet, tudni, hogy melyik árverezőháznál. Jelenleg ugyanis közöttük zajlik a „licit”, hogy kié lehessen ez a megtisztelő feladat (és persze a várhatóan jó üzlet).
1969. egyik tavaszi délutánján magukat légkondíciónáló-szerelőknek mondó férfiak csöngettek be a manhattani Keleti 69. utcán álló Imperial House egyik lakásába. Az ajtót nyitó szakácsnőt egy szekrénybe zárták, és feltörték a padló alatti széfet, ahonnan több tucatnyi, smaragdokkal, rubinokkal, zafírokkal és gyémántokkal ékesített nyakláncot, fülbevalót, gyűrűt és karkötőt vittek el. Az ékszereket az évek során Martin Fisher ingatlanfejlesztő (aki az otthonuknak helyet adó épületet is emeltette) vásárolta a feleségének.
Emily Lanzner 1920-ban született New York államban, Manhattanban nőtt fel. Fiatalon ment férjhez Fisherhez, három gyermekük született, ám a férfi 1978-ban meghalt. Emily ekkor újra férjhez ment Sheldon Landau nyugdíjas ruhagyároshoz.
Az 1969-es betörés után az elrabolt ékszerek soha nem kerültek elő, így a biztosító komoly összeget fizetett az asszonynak. „Az a lopás volt az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem” – mondta egyszer később Emily, aki (mivel az eset után úgy döntött, hogy soha többé nem akar ékszereket magának) az akkor kapott pénzből kezdett el műalkotásokat vásárolni. Az évek során csaknem ezerötszáz darabos kollekcióra tett szert, amelyben olyan művészek alkotásai találhatók, mint – mások mellett – Henri Matisse, Piet Mondrian, Fernand Léger, Jean Dubuffet, Paul Klee, Jean Arp, Mark Rothko, Franz Kline, Willem de Kooning, Robert Indiana, Glenn Ligon, Louise Nevelson, Lucas Samaras, Georgia O’Keeffe, Agnes Martin, vagy a gyűjtő legnagyobb kedvence, Josef Albers. Andy Warholtól is több munkája volt, a pop-császár pedig több szitanyomat-portrét is készített a gyűjtőről.
Emily az 1980-as évek közepétől kezdve negyedszázadon át volt igazgatósági tagja a Whitney Museum of American Artnak, 2010-ben pedig 367 alkotást adományozott gyűjteményéből az intézménynek; az 50–75 millió dollár közé becsült ajándékban olyan amerikai művészek alkotásai szerepeltek, mint Jasper Johns (akitől nem kevesebb, mint negyvennégy munka volt az ajándékban), William Eggleston, Ed Ruscha, Robert Rauschenberg (tizennégy művel), vagy James Rosenquist.
De a Whitney mellett Emily dolgozott a Museum of Modern Art és az új-mexikói Georgia O’Keeffe Museum vezetőségében is. Kultúratámogató tevékenységéért megkapta a franci kormány Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagja címet. Emellett létrehozta a Fisher Landau Alapítványt a diszlexia kutatására és diszlexiás gyerekek támogatására (ő maga is diszlexiás volt), valamint a Fisher Landau Központot a gyermekek, fiatalok és felnőttek tanulási zavarainak kezelésére.
Az 1980-as évek második felében a New York-i East River mellett fekvő Long Island City városrészben rátalált egy egykori ejtőernyőgyár üresen álló, háromemeletes, 25.000 négyzetméteres épületére, amelyet Max Gordon londoni építésszel átalakíttatott, és létrehozta benne a Fisher Landau Művészeti Központot, amelyben 1991-ben megnyitotta gyűjteményének ingyenesen látogatható kiállítását. 2017-ben azonban – miután Alzheimer-kórja egyre jobban eluralkodott rajta – bezárta központot.
Miután Emily Fisher Landau tavaly 102 éves korában elhunyt, örökösei úgy döntöttek, hogy eladják a gyűjteményét. Jelenleg éppen a világ két legnagyobb aukciósháza, a Christie’s és a Sotheby’s verseng azért, hogy az anyag náluk kerülhessen kalapács alá, de döntés egyelőre még nem született. Márpedig aki majd megszerzi ezt az üzletet, az alighanem jó vásárt fog csinálni, hiszen a teljes anyag értékét a szakemberek 375 és 500 millió dollár közötti összegre becsülik.
A gyűjtemény minden bizonnyal legnagyobb érdeklődésre számot tartó darabja Pablo Picasso Femme à la montre (Nő karórával) című, 1932-ben festett képe lehet, de alighanem komoly érdeklődés kíséri majd Ed Ruscha 1964-es Securing the Last Letter (Az utolsó betű biztosítása) című szöveg-festményét (egy ugyanabban az évben készült hasonló Ruscha-munkát 2019 novemberében 52.485.000 dollár (15,923 milliárd forint) adott el New Yorkban a Christie’s), vagy Cy Twombly 1964-ben festett, majd 1984-ben részben átdolgozott nyolc méteres vásznát (amelyhez hasonlót 2015 novemberében a Sotheby’s 70.530.000 dollárért (20,391 milliárd forint) árverezett el ugyancsak New Yorkban).
