A Déryné Program Barangoló alprogramjának keretében, Jaroslav Hašek klasszikusából született előadás Kaj Ádám rendezésében. A Švejk című dark operett bemutatója november végén volt a Térszínházban. A rendezővel többek között arról beszélgettünk, mit szimbolizál ma az ikonikus cseh figura, illetve hogyan értelmezik a könyvbeli háború végét a hazájában és Magyarországon.
– Mit jelentett, hogy a Barangoló alprogram részeként készül az előadás?
– Mind a Déryné Program, mind pedig a Térszínház részéről különleges alkotótársakkal dolgozhatok. Akit külön megemlítenék a Déryné részéről az Kozma András dramaturg, ennek az előadásnak a mentora, illetve Kolti Helga mentor supervisor. Hihetetlen, nagyon megható az a figyelem, gondoskodás, törődés, amivel felénk fordultak. Kíváncsiak, nyitottak, hogy miben tudnak segíteni. Bármikor konzultálhatunk. Példaértékű az, ahogy ők a szakmán belül figyelnek a fiatalokra. Ezért is biztatok minden fiatal művészt és alkotót, hogy jelentkezzen a Barangoló alprogramba.
Azt gondolom, hogy ez egy új irány, amit a Déryné képvisel, hogy a minőség a legfontosabb – az utaztathatóságot, kivitelezhetőséget is szem előtt tartva -, hogy ne menjünk szint alá. Hogy a magyar irodalom, vagy a klasszikus világirodalomnak alkotásai eljussanak olyan településekre, ahol nincs színházba járási lehetőség és így juthatnak színházi élményhez. Én ezt a törekvést demokratikusnak látom, hogy minél többen juthassanak színházi élményhez.
– A helyszínnek is külön jelentősége van az ön számára?
– Én ezzel az előadással visszatértem, hiszen a Térszínházban kezdtem a pályát. A színház korábbi igazgatója Bucz Hunor hívott ide annak idején, most pedig a fia, Bucz Magor vezeti az intézményt, aki egyúttal zeneszerzőként is közreműködött a Švejkben. A Švejk lesz a megújult Térszínház nyitó előadása.
– Miért érezte aktuálisnak Hašek történeteit?
– A háború mindig egy aktuális értelmezést ad a Švejknek. Nagyon érdekes, ahogy Hašek hozzááll a háború kérdéséhez: a humor felől közelíti meg és próbálja feloldani ezt a szörnyűséget.
Másrészt régóta érdeklődöm a cseh kultúra iránt, fontos igazodási pont számomra. A darabbal egy sztereotípia ellen is harcolok: Magyarországon szeretjük a cseh néplelket Švejkkel azonosítani, de a csehek ezt kikérik maguknak. Nagyon szeretik és büszkék erre az irodalmi alakra, de ellentmondásos is a viszonyuk vele.
Patrik Ouředník népszerű cseh szerző a Švejki lélekről szóló esszéjében rámutat – egyszerre büszkék erre a hagyományra, és szégyellik azt: „inkább afféle családi albumként kezelik, amit gondosan elrakva őrzünk a fiók mélyén, de amit nem szívesen mutogatunk idegeneknek, vagy csak miután előzetesen kiválogattuk a képeket.” De nagyon-nagyon tiltakoznak, hogyha azt állítják, hogy ők olyanok, mint Švejk.
A harmadik pedig, hogy színházcsináló emberként van bennem egy vágy, hogy máshogy nyúljak a műhöz, máshogy közelítsem meg, mint az eddigi előadások. Amellett, hogy fontos, hogy hűek maradjunk Hašek szellemiségéhez.
– Milyennek látja a figurát magát, illetve milyennek fogják látni szándéka szerint a darab nézői?
– A Švejk kapcsán felmerülő állandó téma, hogy hülye vagy nem hülye. Ez nagyjából olyan eldöntendő kérdés mint, hogy Hamlet valóban őrült, vagy csak tetteti az őrültet. Komikus keretek között mi is ezt vizsgáljuk. Öller Rolanddal, aki Švejket játssza az előadásunkban úgy próbáltuk felépíteni a figurát, hogy a gyermeki naivitással ragadjuk meg Švejket, aki őszintén rácsodálkozik a világra. Azzal az ártatlan kíváncsisággal faggat mindenkit maga körül, amivel persze az őrületbe kergeti a társaságát. Fontos, hogy nem kell hülyének gondolni azt, aki még naiv tud maradni.
Szerintem ez a kulcs a Švejki lélekhez, hogy nyitott a világra, kíváncsi, meg akarja érteni. És ezt jó, hogyha megtartjuk magunkban, mint művészemberek, hogy folyamatosan kíváncsiak vagyunk.
A másik pedig, hogy picit úgy írtuk le Švejket, mint a „Sport szeletes fickót”, akit a jó szándék vezet, aki jót akar és folyamatosan ezzel okoz valami nagy galibát. Ki is mondja, hogy neki állandóan pechje van. Például Lukáš főhadnagy neki köszönhetően jut ki a frontra. Nekem ettől izgalmas ez a figura.
– Említette, hogy az előadás új szempontból közelít a műhöz. Mi lett ez az új megközelítés és mi ihlette?
– Fekete-fehér filmeket idéz a képi világa, de egy-két helyen hangsúlyos lesz a piros szín. Számomra maga a szöveg hozta a műfajt. Az egészben érzek egy filmszerűséget, akár ez egy road movie-nak is értelmezhető: elindulunk Prágából, aztán bolyongások után megérkezünk a frontvonalra, majd azzal folytatódik, hogy Švejk orosz hadifogoly lesz.
Illetve én Lukáš és Švejk figurát, egy közép-európai Stan és Pan-nak is látom. Pont ellentétesek, de hihetetlenül kiegészítik egymást. A keményvonalas katona, aki abszolút pontos, praktikus, tüchtig és Švejk, ez az igazi bohém, de nagyon működnek együtt. A két színész, Szondi Tamás és Öller Roland is nagyon jó páros.
Formailag is van kísérlet a részünkről: egy kocsmatérben játsszák el az egész történetet, a bútorok mozgatásával, világítással és egyéb effektekkel, illetve színészi játékkal jelezzük a vonat utat, a Kehely kocsmát, a munkásszobáját, a frontot.
Önmagában izgalmassá teszi, hogy a színészek közül mindenki folyamatosan bent van a színpadon. Szegények, amikor először meg tudták páran a szívükhöz kaptak, de elkezdték élvezni.
– És énekelnek is, ha hihetünk a színlapon a sajátos műfaj megjelölésnek.
– Fognak énekelni és végig a színpadon lesz egy zenekar is. A dark operett egy műfaji találmány, de egyébként zenés monarchia sirató alcíme. Táncdalba oltott zene fúvósokkal. Nem a ’60-as, ’70-es évek táncdalai, hanem a történet eredeti korszakának, az 1910-es, 1920-as évek zenei világa egy kicsit megspékelve modern hangzással.
A dark operett arra vonatkozik, hogy az operett francia eredetű, mégis az osztrák-magyar monarchiának lehet mondani, a nagy találmány. Ha akarom, akkor Lukáš és Švejk picit fordított operett felosztású karakterek. Itt a táncos-komikus a főszereplő, és nem a bonviván.
Én bízom benne, hogy egy különleges Švejket fog látni a közönség. Kellő optimizmussal és talán humorral állunk hozzá, mert reméljük, még nevetni is fognak. A színészeken ezt látom, hogy ritkán nevettünk ennyit egy próbafolyamaton.
– Egyúttal szembe is megy ezzel a csupán a humorra koncentráló értelmezéssel?
– A burleszk filmek stílusával kezdünk és egy adott ponton megérkezünk a frontra és a háború megmutatja valódi arcát. Amikor az ember szembesül a háborús pusztítással, a halállal, hogy mondjuk mellette hal meg a bajtársa, akkor azért ott már az embernek gombóc van a torkában és nem tud nevetni.
Szeretném a Švejket kiragadni ebből a komikus-mitologikus keretből a végén. Megmutatni azt, hogy egy háborús valóság után Švejkben is van törés, van valami tragikum, hisz látott embereket meghalni. És aki ezek után is poénra vesz az életet, akkor ott valóban valami őrület történik.
A gyásznak is meg kell adni az idejét. Nevetünk, nevetünk, majd jön egy nagy világégés, és akkor ott kell lennie egy pillanatnak, amikor Švejk nem tud tovább sztorizni. Ezt a végén feloldjuk, de egy adott ponton kell, hogy komolyan vegyük a háborút. Ennek jegyében elhangozik egy Gyóni Géza vers. Abban benne lesz az, amit én személy szerint gondolok a háborúkról.
– Az eredeti Hasek műben is megjelenik Magyarország, az előadásban azonban egy új szempontot is adtok a magyar vonatkozásoknak.
– Igen. Benne van a királyhídi kaland, amikor Vodička árkász elmondja, hogy ő ismeri a magyarokat, már azért egy-kettő magyarral összeverekedett, és ebből leszűrte, hogy milyenek a magyarok, és szerintem zseniális Švejki idézet, hogy „Nem minden magyar tehet arról, hogy ő magyar.” Hasekről lehet tudni, hogy ő járt is Magyarországon, megjárta a háborút, fronton is volt katonai élményeiből is táplálkozott, de ő íróként járt Magyarországon, a Balaton partján. Kíváncsi volt ránk, a magyarságra. Ebben a mondatban van egy nagy humanista bölcsesség.
Szerintem az önmagában is izgalmas, hogy magyarként, magyar színházként hogyan viszonyulunk egy cseh klasszikushoz, hogyan nyúlunk hozzá. Ráadásul egy olyan művel kapcsolatban, amiről teljesen más a történelmi tapasztalásunk, más a gondolkodásmódunk.
