Kurtág György ösztönzésére kezdett el foglalkozni azzal a hangszerrel, amelynek később magas fokú, széles körben elismert mesterévé vált. Az Indiában megszerzett zenei tudása egy egész életre meghatározta jövőjét. Íme, a Szalai Péter tabláművésszel készített, nem kizárólag zenei tartalmú nagyinterjú.
– Kezdjük rögtön az alapoknál! Mit kell tudnunk a tablárol?
– A tablá egy két részből álló ütőhangszer, és leginkább azt érdemes tudni róla, hogy precízen be kell hangolni, mert csak úgy szólal meg rendesen. Az eredetét tekintve kétféle megközelítés létezik. Az egyik irányzat azt mondja, hogy tábla több ezer év óta létezik – ők vannak kisebbségben. Megközelítőleg Kr. e. 1500-ban jöttek létre Kadzsuráhóban azok a szoboralakok, melyek már ábrázolnak tablászerű hangszereket. A másik, a jellemzőbb, és elfogadottabb irányzat az iszlám hódítással hozza összefüggésbe a tablát, ami ugye a 12., 13. századra datálódik. Maga a tabal szó etimológiailag is dobot jelent. Valójában nem lehet megmondani, melyik elmélet a helyénvaló, de gyakorlatilag teljesen mindegy, nincs is jelentősége. Indiának egyáltalán nincsenek írásos emlékei.
Hazánkban már a nyolcvanas években nagy népszerűségnek örvendett a klasszikus indiai zene. Akkoriban már javában működött indiai klasszikus zenei klub a Marczibányi téri Művelődési központban.
„Még a csilláron is lógtak. Akkoriban még gimnazista voltam, és nem igazán foglalkoztam ezzel a zenei kultúrával, de persze jártam oda én is. Ezek az alkalmak hatalmas űrt töltöttek be, és bizony kulturálisan is egy igen pezsgő korszak volt”.
– Mégis, hogyan érhette el Magyarországot az indiai zene a szocializmus éveiben?
– Aki egy kicsit is résen volt, és célirányosan elkezdett keresgélni, könnyedén rátalált ezekre a muzsikákra, mint ahogyan friss jazz lemezeket is be lehetett szerezni Nyugat-Európából. A Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeummal szemben, a Zenei Antikvárium előtt lehetett beszerezni őket. Ezek elsősorban csehszlovák és lengyel, esetenként jugoszláv gyártmányú korongok voltak.
– Több évnyi zongoratanulással a hátad mögött, édesanyád és nevelőapád, Petri György költő révén ismerkedtél meg az akkor már világszerte ismert Kurtág-házaspárral. Hogyan is történt pontosan ez a találkozás?
– Kurtág György és Márta, közel laktak hozzánk a Terézvárosban. Másodikos gimnazista koromban a szüleim felvetették, hogy mi lenne, ha összekapnám magam és elmennék hozzájuk, hogy megmutassam nekik, hogyan is zongorázom. El is mentem egyik barátommal, aki klarinéton játszott, és egy lengyel kortárs zeneszerző, Pendereczki egyik darabját adtuk elő. Kurtág, miután meghallgatta, hümmögött egy kicsit majd kijelentette, hogy bizony elég nagy hiányosságaim vannak. Nem bántóan, de határozottan jelezte, hogy szerinte a zongorázást részemről nem igazán kellene erőltetni…
– Ennek hallatán pedig gondolom, alaposan letörtél…
– Nem, mert Márta mondta, hogy üljünk le, játsszunk egy kicsit, csak úgy improvizáljunk. Ebből aztán lett másfél – két óra együtt zenélés, aminek a végén Kurtág György jelezte, hogy neki az a benyomása, hogy van némi érzékem a ritmikához, majd azt mondta, hogy ha szerinte ebbe az irányban elindulnék, az bizony nem lenne botorság… Ezen belül – tette hozzá álmodozva –, létezik az indiai klasszikus zene, amiről biztosan nem is hallottam még, és ott van a tablá nevű ütőhangszer, és hogy hát az valami csoda. Nekem persze sejtelmem sem volt, milyen hangszerről beszél pontosan. Azt mondta, kitűnő lenne, ha azon a hangszeren megtanulna valaki Magyarországon.Beszélt tehát valamiről, amiről semmi fogalmam nem volt, sőt azt sem tudtam elképzelni, vajon hogyan szól… De nem felejtettem el, és mit tesz Isten, egy évvel később találkoztam ezzel a zenével. Egy Magyarországon tanuló, pakisztáni orvostanhallgató segítségével tettem szert életem első saját tablájára. Ebben az időben ismerkedtem meg a Calcutta Trioval, aminek aztán a tagja lettem. Elkezdtem a hangszeren tanulni, ami borzalmasan nehéz volt, hiszen az indiai klasszikus zene egy orális tradíció, ami annyit jelent, hogy egyáltalán nincsen kotta – minden verbálisan történik – így adják át a tudást sok-sok ezer éve. Ráadásul a hetvenes években hazánk egy izolált ország volt, és nem nagyon lehetett kitekinteni…Sem hangzóanyag, sem írott anyag nem volt, de nem is lehetett, hiszen mint említettem, egyáltalán nem is létezik. Tehát kizárólag egy szoros mester-tanítvány kapcsolatban lehet a tudást átvenni.
– És hát nem volt kecmec – el kellett menned Keletre…
– Na, azért az nem volt ennyire egyszerű. De tulajdonképpen nagyon gyorsan, már ‘82-ben, az első mesterem, Sri Anthony Dass tablá muzsikus, – aki a delhi iskolának, a ghárának volt az egyik jeles képviselője-, ellátogatott Magyarországra. Kozma András kollégám ösztöndíjasként egy évet töltött Indiában, ott ismerte meg későbbi mesteremet, Anthony Dasst. Kitalálta, hogy ha én tisztességesen meg akarok tanulni ezen a hangszeren, akkor Anthony-t valahogy ide kellene cibálni Budapestre. Sikerült.
A Calcutta Trionak az volt a terve, hogy Anthony Dass akár be is léphetne a zenekarba, miközben Szalai Pétert tablán tanítaná. Anthony Dass 1981. december 13-án érkezett volna meg Moszkván keresztül Budapestre, az Aeroflot járatával.
De Anthony nem jött, mert aznap bevezették a lengyel szükségállapotot. Teljesen kétségbeestem, hogy mi lesz. Végül két héttel később, Szilveszter előtti napon érkezett meg. Akkoriban a szüleimmel éltem, akik ezt az egészet oly szinten támogatták, hogy a barátaikhoz elköltöztek kerek egy évre, hogy addig én a leendő mesteremmel legyek, ahogyan annak lennie kell. Fantasztikus volt – így kezdődött minden.
– Ez az egy év kizárólag a tanulásról szólt?
– Igen. Hajnali öt órakor keltem, és egész nap csak gyakoroltam, tanultam. Ez volt tehát a lehető legideálisabb állapot, mert eközben aktívan muzsikáltam a Calcutta Trioban. Mindazt, amit akkor tanultam, rögtön, valamilyen módon a gyakorlatban tudtam alkalmazni.
– Viszonylag gyorsan lett belőled profi muzsikus…
– Olyannyira intenzív időszak volt, hogy amikor az egy év lejárta után Anthony hazament Újdelhibe – hogy folytatni tudjam a hangszeres tanulmányaimat -, már előre leszerveztük az Indiába való utazásomat.
Végül Szalai Péter személyesen Anthony Dasstól kapott meghívót, ami feljogosította az Indiában való egy éves tartózkodásra.
Ez tehát azt jelentette, hogy két hét múlva ismét láttuk egymást – január 14-én már ott voltam Indiában. Ez egy igazi sokkélmény volt, mint minden embernek, aki kilátogat oda. Azok a szagok, azok az ízek, és egyáltalán az az irdatlan tömeg. Nekem az a város olyan, mintha a második otthonom lenne. Úgy képzeld el, hogy 1983. januárjában, mikor kimentem, Delhi nagyjából akkora város volt, mint a mai, körülbelül kétmillió lakosú Budapest. Mára pedig 15-16 milliós város lett belőle. Szóval odaköltöztem Anthony családjához, ahol egy évig terveztem maradni, végül fél év lett belőle, mert nagyon beteg lettem.
– Elkaptál valamit?
– Egyszer Anthonyval elutaztunk a rokonaihoz Dél-Indiába. Képzelj el egy olyan vonatutat, ami majdnem három napig tart… Felszálltunk Delhiben a legolcsóbb személyvonatra és Madrasba mentünk. Visszafele lettem beteg.
– Milyen élményekben volt még részed odakint?
– Indiában elég jó kezek közé kerültem, de kb. 1985-re világossá vált számomra, hogy valójában én egy másik tabláiskolát szeretnék követni. A váltás mindig igen nehéz, hiszen ahogyan már említettem, csak nagyon szoros mester-tanítvány kapcsolat során lehet elsajátítani ezt az egész műfajt. Mindenfajta válás iszonyatos drámai súlyt hordoz magában. Nagy sebeket okoz az emberben, és természetesen Anthony is rosszul fogadta. Amikor 1985-ben, másodszor jártam Indiában, már azzal a szándékkal mentem, hogy Pandit Ravi Shankar segítségével Ustad Alla Rakhanál tanuljak. Ő Zakir Hussainnak, a ma élő egyik legnagyobb tabláművésznek édesapja volt – a pándzsábi iskolának a kalifája. Alla Rakha és Ravi Shankar az indiai klasszikus zene történetében egyedi, unikális módon 35-40 éven keresztül muzsikáltak együtt.
Az indiai klasszikus zenén belül különböző stílusok, irányzatok vannak, amelyek stílusjegyek alapján különülnek el. Hangszerét, a tablát tekintve Szalai Péter eleinte a delhi-i iskolához tartozott. Indiában megismert első mesterének, Anthony Dassnak a mestere az az Ustad Inam Ali Khan volt, aki az egész iskolának a kalifája (legmagasabb szintű képviselője). Szalai később tőle is tanult.
– Milyen szempontokat kell figyelembe vennie egy gurunak egy-egy új tanítvány felvételénél?
– Egy gurunak, azon túlmenően, hogy nagyszerű muzsikus és pedagógus – és ezért választja őt sok fiatal leendő gurujául – bizony rendelkeznie kell egy olyan pszichológiai képességgel, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy a leendő tanítványok közül ki tudja választani azokat, akik képesek erre a feladatra. Emberi, pszichés, és fizikai szempontokat kell figyelembe vennie. Ezen túlmenően meg kell vizsgálnia az illető személyiségét is, hogy megállapítsa, alkalmas –e arra, hogy annak a 130-150 generációnak a tudását elsajátítsa, ami jelen pillanatban az ő fejében van. Tehát iszonyatosan nagy a tétje. Vannak félrement történetek, de egy igazi, jó guru mindent lát.
– De mégis, miből áll egy ilyen vizsga?
– Összesen két ilyen vizsgám volt, az első alkalommal Ravi Shankarral, 1988-ban. Abban az évben szerveztük neki az első budapesti koncertjét, az azóta leégett BS-ben, ahol összesen tizenötezer ember volt. A koncert másnapján Kozma András lakásán egy közös ebéd során jeleztem neki, hogy minden vágyam az, hogy Alla Rakha-tól tanuljak. Étkezés után egy előzetes vizsgát tettem nála, és egy bő órányi beszélgetés, muzsikálás alapján ki tudta deríteni, hogy milyen képességeim vannak. Tanított, és tesztelte, mennyire vagyok gyors. Kompozíciókat mondott, és nekem ismételnem kellett mindezt. Aztán egy nap kaptam egy telefont Ravi Shankartól, hogy mehetek Alla Rakhahoz, és én máris repültem Bombay-ba.
– Miből állt egy napod Alla Rakhánál?
– Alla Rakha akkor volt pont hetven éves. Együtt laktam velük – minden a zenéről szólt, éjjel-nappal gyakoroltunk. Alla Rakha-nak volt egy iskolája Bombay-ban, ami egyébként mind a mai napig üzemel. Az volt a feladatom, hogy minden délután taxival egy uszodába kísérjem. Valójában ez az épület egy nyugati mintára létrehozott iskola volt, és egy működő uszoda egykori férfi öltözőjében voltak az órák, viszonylag nagy teremben, ahol elfért húsz-huszonöt ember. A négy éves kisgyerektől kezdve a hetven éves bácsiig mindenféle korú ember jelen volt. Döbbenetes volt ez a kép először, de aztán teljesen megszoktam. Fantasztikus volt megtapasztalni, hogy az indiai társadalom tagjai mennyire előítélet mentesek. Náluk például teljesen elfogadott, hogy valaki hatvanévesen úgy dönt, hogy elkezd tablázni. Ez a bombay-i tartózkodásom sajnos nagyon rövid volt, ugyanis akkor született meg az első gyermekem. Persze nem volt mese, haza kellett mennem.
– Hogyan reagált erre a mestered?
– Az indiaiak másképp struktúrálják az időt. Őt az nem érdekli, hogy neked éppen mi a problémád. Elfogadta a döntésemet.
– Visszatérve Magyarországra, hogyan értékelték a fejlődésedet a zenésztársaid?
– Ami érdekes volt egyébként, hogy ez az időszak egybeesett a Makám együttes fénykorával – azzal a hét évvel, amikor Szőke Szabolcs is benne volt az együttesben. Sokat nem voltam velük, ami nem lehetett könnyű a zenekarnak, másrészt viszont sok mindenről nem maradtam le, ekkoriban nem volt olyan sok koncertje a Makámnak. Válaszolva a kérdésedre, a zenekar is gazdagodott azáltal, hogy én egy ilyen elképesztő zenei közegben tanultam, a megszerzett tudást pedig meg tudtam jeleníteni a Makámban amikor itthon voltam. Nyilván hatottunk egymásra, és azt hiszem, ebből mindenki profitált.
– Zenészként egy távoli zenei kultúrában szocializálódtál – ebből a szempontból az a természetes közeged. Mit érdemes tudni még erről a környezetről?
– Ez a fajta zene általában úgy néz ki, hogy van a vezető énekes, vagy a hangszeres művész, akit tablán kísérnek. A lényeg: az egész indiai klasszikus zenére úgy érdemes tekinteni, mint egy zenei nyelvre, amit gyakorlatilag mindenki beszél. Én is nagyon gyakran muzsikáltam úgy indiaiakkal, hogy egyáltalán nem ismertük korábban egymást. Mégis, az illető muzsikus halál nyugodt volt, megbízott bennem, mert tudta, hogy jól beszélem ezt a zenei nyelvet. Persze megvan annak is a maga izgalma, de nincsen benned félelem, hogy vajon majd menni fog –e vagy sem, hiszen tudod jól, hogy működik. Az egész ezen a hozzáálláson alapul, ez a dolog lényege, és ez az ami engem mindig is vonzott az indiai zenében. És ez az, ami nagyon hiányzott nekem az európai zenekultúrából! Ha az illető zenész tisztában vele, hogy teszem azt, harminc évet én ennél és ennél a mesternél tanultam, akkor már azt is tudja, hogy nagy baj nem lehet. Az ő kultúrájukban ez így működik. Hogy hogyan játszom, az majd akkor és ott kiderül.
– Tehát a zenélés színtiszta bizalmi viszonyon alapul.
– Abszolút. Ebből a szempontból a jazz egy picit talán hasonló, hiszen ott is fontos szerep jut az improvizációnak, de az indiai zene sokkal inkább érzelemkifejező, és nincsen definiálható üzenete, nem programisztikus zene. Az indiai zenében jelen van egy látszólagos önellentmondás, hiszen évtizedeken keresztül ezeket a kötött formákat tanulod. Sok-sok ezer kompozícióról beszélek, amit memorizálnod kell, viszont azáltal, hogy megfelelő matematikai-esztétikai rendben használja őket az ember – ahogyan ezt kell –, onnantól kezdve teljesen szabad leszel! Tehát ez egy igen bonyolult rendszer.
– És ezt a rendszert el tudtad sajátítani?
– Nem, ezt az ember élete végéig tanulja. Ez is egy nagyon fontos különbség, hogy ha egy indiai muzsikust megkérdezel, ő azt mondja majd magáról, hogy ő egy tanuló. Ha egy hetven évessel ülsz le beszélgetni, az is elmondaná, hogy ez nem egy befejezhető tanulási folyamat. Megpróbálom neked másként érzékeltetni.
Van ez az egész nagy katyvasz, amit úgy hívunk, hogy indiai klasszikus zene, amiben benne van az összes mesternek a tudása, ami egy akkumulált tudás, folyton összeadódik, egyre bővül, egyre nagyobb lesz. Az ego, aki éppen muzsikál, ennek a felhalmozódott ismeretnek a részévé válik a saját mestere által. Ha nagyon tehetséges, azaz egy nagy kaliber, mint például Ravi Shankar, akkor ehhez a nagy halmazhoz egy ici-picit hozzá tud tenni. Ha nincs meg benned az alázat a mögötted lévő százötven generáció felé, akkor nem viszed semmire. A viszonyod határozza meg, hogy ebben a halmazban mennyire egészségesen foglalod el a helyedet. Nagyon érdekes szisztéma, hihetetlenül ki van találva, négy-ötezer éve működik.
Itthon kiröhögtek, amikor Ferihegyen lehajoltam, és megérintettem Ravi Shankar lábát. Ezzel a gesztussal ugyanis az ő, és a rajta keresztül átáramló százötven generáció tudását üdvözlöm. Ez a rendszer csak így működik. Az indiai klasszikus zenében az igazán nagy muzsikusok, mint például Ravi Shankar, minden hangszer játék technikájával tisztában volt. Tehát ezt a zenét csak akkor tudod jól művelni, ha minden szegmensét valamilyen módon elsajátítod. Mert ahogyan már mondtam, ez egy beszélt nyelv. Azt mondja egy átlag indiai, hogy akkor kell leírni valamit, ha veszélybe kerül az, amit le kell írnia. Amikor úgy érzi, ha valamilyen okból félnie kell, hogy az adott dolgot elveszítheti. Amikor úgy érzi, hogy valamit meg kell tennie, hogy annak nyoma maradjon. A Mahabharata, az indiaiak nagy őseposza sokáig nem volt leírva. Addig a brahmin papok szájról-szájra adták tovább egymásnak. Ez a kultúra nem az íráson alapszik, mivel olyan magas szinten van jelen a folytonosság, annyira természetes, hogy valami van és élő. De ez nem csak a zenére, hanem a rézművesekre, a faművesekre stb. is igaz. Ha végigmész Ódelhin, egy olyan archaikus utcaképpel szembesülsz, ami feltehetően a 16. században is ugyanígy nézett ki.
***
– Végezetül, ahogyan az lenni szokott, felteszem az utolsó kérdést! Melyik magyar zenésszel interjúznál legszívesebben, ha tehetnéd?
– Kicsit önző szempontok alapján Csókás Zsoltra gondoltam. Nagyon felkészült, kiváló jazzgitáros, aki nem csak a mainstream jazzben mozog otthonosan. Hordoz magában valamiféle frissességet, ami számomra nagyon fontos.
Az interjú eredetileg 2019-ben jelent meg a szinténzenész blogon.
