Hegedű+cselló+harmonika világbajnoknak gondolt társítása sok dalnak áll jól (szarkazmus!), rendkívül hatásvadász hangzást biztosítanak általában minden feldolozásnak. Próbáltam ezért előre utálni a Matthias Well-féle verziót is, de hallva azt, nem igazán sikerült.
Prekoncepciómban totál biztosan kattintva lágyula lelkem irányában, holott valóban próbálok megfelelni a saját elvárásaimnak. Annak ellenére, hogy szeretem ha egy Szomorú igazán nyers, vad, recsegő vagy karcos (amit ugye klassz klasszikus muzsikusoktól ritkán várhatok el), meglepően tökéletesen mar lelkembe a mai vasárnapmegoldás.
Nem akart több lenni, mint ami, nem akarja szépikézni a mondanivalót, csupán hangszeráltal közvetíteni a belső seress-gondolatot. Ízléses alázattal libben dallam hangszerről hangszerre, érződik, ahogy szeretik egymást a zenészek, ahogy pontosan tudják érezni a megfelelő érzelmet ahhoz, hogy ne tudjam túl művinek titulálni performjukat.
Nem állítom, hogy életem Gloomy-ja, de nem is az utolsó…
