Egészen zseniális ötlet volt több mint húsz éve a hagyomány megújítása érdekében életre keltett bárzongorista verseny, ami által reflektorosabb fénybe kerülhetett újra a műfaj a maga édesszomorús, konyakkal kevert virtuozitásával.
A nagyok műfaja. A virtuóz érzékenységé. A magaértékmutatás csimborasztikus lehetősége. A művészet azon érzelmessége, ami túlmutat az éppen előadott művön, a művész azon őszinte intimitása, ami az ujjérintések által billennek lelkéből bele a pohárban olvadó jég mellé, azáltal bele az kortyoló testébe, lényébe ivódva ezáltal a feldolgozandó aktuális ottlét okába.
Minden melódia, mit muzsikus így művel, múlhatatlan mély örömmelankóliává válik, legyen az helyi világsláger, univerzális zenemotívum, vagy ismeretlen, esetleg improvizatív hangsor. Bébikönnyűvé vált sorsnehéz dallamok röppennek soha vissza nem térő pillanatihletettséggel; milliómnytöbblettel telt érzelempercek, élményórák.
Ma hazaér a Szomorú is emígyen. Elindult száz éve egy füstös kocsmából, megjárta a világhírt, a legnagyobb színpadokat és stúdiókat, A-listás sztárok torkát, a tehetségkutatókat, az öt földrész amatőr örömalkotóit, hogy létének tán legtöbb és legigazabb, legőszintébb értelmét egy végtelen egyszerű kétpercben most kicsit belesajduljunk ifj. Ökrös Ottóval.
