Joyce DiDonato nemrégiben új lemezzel jelentkezett Eden címmel. Az énekes-sztár ezúttal olyan koncepció köré gyűjtötte össze az albumon szereplő zeneműveket, amelyek központi eleme a természet és az azzal való többértelmű kapcsolat, az éden és az éden elvesztése. A téma pedig nem egyszerű, a klímaváltozás korában lassan tisztában vagyunk azzal, hogyan nyomorítja meg az emberiség egyetlen élőhelyét, a Földet.
Joyce DiDonato a zene útján nyilvánít erről véleményt: a barokktól napjainkig, így mutatja meg, milyen az idealizált kapcsolat a természet és az ember között. Amíg még nem romboltak szét, az ember isteni, misztikus tulajdonságokkal ruházta fel a körülöttünk lévő világot, benne az erdőket, tisztásokat, növényeket és állatokat.
Az énekesnő olyan letűnt korszakba vezet minket, ahol harmonikus, organikus és kiszámítható viszonyunk volt a természethez. Amikor nem az ellenségünk, hanem a barátunk, az otthonunk volt az idealizált világ.
Cavalli és Gluck műveiben egyszerűen látható ez, míg a 19. és a 20. század alkotói (Mahler, Rachel Portman) már csak nosztalgikus vággyal jelenítik meg az ős-anyatermészetet, amelyet a modern ember végérvényesen elvesztett. A történelem előtti korszak érintetlensége utáni vágyakozás a szövegben és a zenében egyaránt megmutatkozik. Gluck révén már a görög civilizáció természetfelfogása éppúgy nyilvánvaló, mint a kicsit túlbonyolított, színes-szagos barokk, majd a posztmodern korszak emberéé.
Nagyszabású vállalkozás DiDonatóé és az Il Pomo d’Oro együttesé. A koncepció kidolgozói gondosan, a korszakok vegyítésével válogatták a zeneműveket, a cél egyértelműen az ív megtartása és a hangulati egység volt.
A zenei stílusok és szabad asszociációk egyértelműen a jövő koncert- és lemezformátuma felé mutatnak, egyre inkább történeteket, hangulatokat, léleklábrázolásokat kapunk az egyszerűen egymás mellé sorolt művek helyett. Ennek köszönhetően azok számára is érhetőbb és kézzel foghatóbb a lényeg, akik korábban nem mozogtak otthonosan a klasszikus zene területén.
A szakma pedig hozzászokhat a szemléletváltáshoz, így más kontextust kap az általuk eddig a hétköznapoktól távoli, állítólag speciális ismereteket is igénylő zenei műfaj
Joyce DiDonato a Müpába is elhozta az Edent. Sajnálatos módon a lemez erős és jól felépített atmoszféráját nem sikerült maradéktalanul közvetíteni a koncerttermi helyzetekben. DiDonato korunk egyik legnagyobb énekesnője, aki remek színésznő és elhivatott művész is, de az élő hangzásban már lehet hallani a hang enyhe kopását is. A CD-n volt idő és tér, hogy minden ária és dalrészlet kellő pompában csillogjon, a koncerten azonban néha fakult a csillogás.
Minden szempontból előremutató album született tehát Joyce DiDonato és az Il Pomo d’Oro szellemi műhelyéből, amelyet sokat fogunk hallgatni, de beszélni is róla. A nyilvánvaló művészi teljesítmény mellett az úttörő formátum jelentősége még új lehetőség is lehet a mára már halódó klasszikus zenei lemezipar számára.
Ha pedig mindez a koncertteremben is hallható a már életében is halhatatlan művész előadásában, akkor valóban marad valami abból az édenből, ahonnan az emberiség kiűzetett.
