Quentin Tarantino, Stanley Kubrick, Francis Ford Coppola, Christopher Nolan. Nem, a következőkben nem egy filmtörténeti írás következik, hanem olyan legendás zeneművekbe pillantunk bele, amelyek megihlették többek között a fentebb említett rendezőket, és ezzel ma már nemcsak a klasszikus zenetörténet, hanem a filmművészet részeivé is váltak.
A Londoni Szimfonikus Zenekar sorra jelenteti meg tematikus válogatáslemezeit, amelyek az együttes legjobb élő felvételeit tartalmazzák és egy-egy műfaj köré építik a megszólaló művek listáját. Az Overtures és az On the Big Stage után most az At the Movies címet viselő anyagot vehetjük kezünkbe, akár virtuálisan is.
A cím első hallásra megtévesztő lehet, hiszen nem filmzenéket hallunk, egészen pontosan nem olyan zenéket, amelyeket kifejezetten filmekhez komponáltak a zeneszerzők. Az At the Movies 16 klasszikus zenei „slágert“ tartalmaz, amelyeket ismert vagy kevésbé ismert filmek használtak fel képsoraikhoz.
Ma már legendás párosításnak számít a Walkürök lovaglása és a helikopterek vonulása az Apokalipszis mostban, vagy a Mechanikus narancs és a híres kínzójelenetben használt részlet Beethoven 9. szimfóniájából. Ez utóbbi a filmtörténet egyik legikonikusabb jelenetének számít, hiszen Beethoven magasztos, idealisztikus zenéje csak és kizárólag negatív kontextusban: a pusztítás és kegyetlenkedés illusztrációi alatt elevenednek meg.
Ha a Dumb és Dumber című vígjátékra gondolunk, illetve rápillantunk Jim Carrey gumiarcára, szinte kizárt, hogy Händel művészete jusson eszünkbe. Pedig a Messiás Hallelujah kórusa bizony felhangzik benne. Hasonló a helyzet a Dies irae tétellel Verdi Requiemjéből, amely a Django elszabadulban hallható, vagy Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéjének részletével, amely a Hannibalban jelenik meg. A repertoárban pedig található egy igazi horror mestermű, egy zombi-apokalipszis, a 28 nappal később, Danny Boyle alkotása; ez utóbbiban az In Paradisum szerepel Fauré Requiem című művéből.
Ha nem a meglepő asszociációkra épülne a Londoni Szimfonikus Zenekar At the Movies lemeze, akkor csupán a zenék koncepció nélküli egymás után pakolása lenne, úgy, hogy közöttük semmilyen kapcsolódási pont nem létezik. A darabok persze így is ad hoc jelleggel követik a másikat, pont ezért nem biztos, hogy jó ötlet egyben végighallgatni az albumot.
A kiadvány fő erénye az a meglepetésfaktor, amelyet már a cím is sugall: olyan zeneműveket társítani közönségsikert megélt vagy épp kultfilmek mellé, amelyek első hallásra meglepőnek, indokolatlannak, sőt akár lehetetlennek is tűnne. Így viszont kiderül, hogy a klasszikus zene nagyon is része a mindennapjainknak, gondolkodásunknak, olyannyira, hogy nélküle nagyon nehéz elképzelni nemcsak a társművészeteket, de a körülöttünk lévő világot is.
