A 95 éves Herbert Blomstedt két évvel ezelőtti felvételén egy ismert és egy ismeretlen D-dúr szimfónia hallható a Gewandhaus Zenekarával. Egyetlen koncert, két fontos előadás, Mozart és Voříšek egyaránt illik az idős karmesterhez.
Gyanítom, a többség az 1791-ben született cseh zeneszerző, Jan Václav Voříšek (1791–1825) szimfóniája miatt veszi majd meg a lemezt, melyet az Accentus Music adott ki a Gewandhaus-zal közösen. Számomra az első meglepetés azonban a Prágai szimfónia volt. A mai divatokat jól ismerő, azokból a saját színét kikeverő Blomstedt előadása alapjában lassú, mégis lendületes, hangszerelésében erőteljes, máskor hajlékony, kecses és könnyed. Rengeteg éneklés, apró részlet fénylik ki a nagyzenekar eleve arányos színéből – arra gondolok, micsoda zenekar, micsoda zenészek játszhattak 1887-ben, a bemutatón Prágában, ahol Mozart szakmailag mindig a legboldogabb és legelégedettebb lehetett.
Blomstedt lemeze koncertfelvétel, mégis hibátlan, de hallhatóan egy ívű előadás. Beillik a legjobbak sorába: Britten, Walter vagy Karajan (!) felvételeit folytatja, azokkal mégsem téveszthető össze: jellegzetesen mai, túl van Karajanon, de túl van (a remek) Harnoncourt-on is: tanul tőlük, szintetizálja őket. Az egész előadáson áttűnik egyfajta könnyed lebegés, jó kedély, bölcsesség.
Voříšek műve bő nemzedékkel későbbi, 1823-ban keletkezett, amikor szerzője már érezte a halálos tüdőbajt. A D-dúr szimfónia elsőre feledhetőnek tűnik, de érdemes megbirkózni vele, mert többedszeri hallgatásra apránként, részletenként adja meg magát.
Engem a Beethoven azonos hangnemű szimfóniájának második tételére emlékeztető lassú tétel fogott meg először: korai Beethoven, kései Haydn – aztán a kidolgozásban „beüt” Schubert, megjelenik a démoni, a halálos, majd a tétel elégikus szépségben csendesül el H-dúrban. A következő a scherzo volt, melynél nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy itt gyökerezik Bruckner. A negyedik tétel szabályosabb, a pár ütemes bevezetés után schuberti-weberi muzsikát kapunk. Még mindig a nyitótételt érzem a legsablonosabbnak, de alighanem csak Beethoven felől nézve.
A kísérőfüzet még Mendelssohn nevét is említi, meg persze Mozartot, a prágait – ennyi név mint minta már gyanús, alighanem egyszerűbb elfogadnunk, hogy Voříšek egyéniség, aki persze kora gyermeke, de egy mű alapján is úgy fest, saját hangja van.
A Lipcseiek itt is remekül muzsikálnak, és bár nem ismerek referencia-előadást, ellenpróbát, de az a sejtésem, hogy ha nem Blomstedt adná át nekünk ezt a zenét, akkor sokkal kevésbé vennénk észre a mélységeit. Ami szépen bizonyítja, hogy az ember 93 évesen is mondhat, adhat újat, ha akkora a tudása, mint Herbert Blomstedtnek.
