Víkingur Ólafsson Mozart és kortársai című lemezét élőben is hallhattam a Müpában. Hasonló kérdés merült fel bennem, amikor megkaptam lemezen is az anyagot, mint Szokolov esetében: hogy miben ad más élményt a lemez, mint a koncert.
Ehhez persze a koncertélményt is többször át kellene élni, de hát annak az a lényege, hogy egyszeri és megismételhetetlen – aki hallotta már ugyanazt a műsort ugyanazzal az előadóval két különböző hangversenyen, az pontosan tudja, miről beszélek. Vagyis a koncertélmény itt van, belül, a fejemben, szerencsés esetben kritika is születik róla, de hát az is szubjektív. Nyilván a lemezkritika is az, de talán kevésbé: visszakereshető, ellenőrizhető. Talán ez is az oka, hogy Ólafsson koncertjét egy ültő helyben megírtam az (épp az imént megboldogult) 168 Órának, a lemeze meg itt van nálam nyár eleje óta, és bár evidens módon tetszik, sokkal nehezebben ragadom meg, mert vissza-visszahallgatom, igazam van-e. Aminek az a szerencsés végkimenetele, hogy megismerem a lemezt, s vele a kiváló izlandi zongoraművész nüanszait is.
(Más erre egész disszertációkat tesz fel, most olvasom hatalmas élvezettel Sztachó László könyvét, mely Bartókról, az előadóművészről szól – és ennek kapcsán annyi minden másról is. A könyv alapjául szóló disszertációnak is lemezhallgatási élmény az alapja, a könyv megírásához azonban a nagy elődök és kortársak írásainak, a tanítványok visszaemlékezéseinek, a korabeli és Bartók általi kottakiadásoknak és még annyi minden másnak az elemzése szükséges – de most nem Sztachó-kritikát írok, hanem Ólafssont, másrészt nem tudományos munkát, hanem (szubjektív) kritikát. Vigyázat, csalok, próbálom szubjektív elragadtatásomat objektív mázzal leönteni, legalábbis ennek látszatát kelteni.)
Az egyik módszer – amely már a Szokolov-lemeznél is tanulságos volt – az, hogy nem egyben hallgatom meg a lemezt. Az egyes műveken időzök el. És kiderül: ugyan remekül végiggondoltak a Galuppik, a Scarlattik, a C. P. E. Bachok, a lemezen mégis a Mozart- (és Haydn-) szonáták a legalaposabban végiggondolt interpretációk. Ólafssonnak ezekről van a legmélyebb mondanivalója. Ami a többi műben végig van gondolva, fel van építve: az épp a lemez (vagy a vele 95%-ban megegyező Müpa-koncert) szerkezete. Ékes példa erre, hogy a c-moll szonáta (K. 457) nem a szokásos „bevezetővel” (a K. 475 c-moll fantáziával) szólal meg, hanem egy Galuppi-tétellel (a c-moll szonáta larghettójával) – és működik. Sőt jobban működik, mert a Galuppi nem nyomja agyon a szonátát, míg a c-moll fantázia „főételnek” sem könnyű.
Ez a mű a műsor egyik fókusza. A másik középpontban a „Sonata facile” áll, mely egyáltalán nem könnyű (ez a mondat lehetne az egész lemez tézise, tételmondata). Ólafsson előadásában ezt érezzük, de főképp akkor, ha a körítést is mellétesszük: a Cimarosákat vagy épp a (nagyszerű) Haydn-szonátát (h-moll, No. 47).
A „töltelékanyag” nem egynemű, nem egyformán fajsúlyos. Egyrészt vannak önálló művek, mint például Mozart töredékben maradt d-moll rondója, vagy a zongorista Mozart-életmű egyik gyémántja: a h-moll adagio (K. 540). Ezek önmagukban hallgatva is kincsek. Aztán vannak kiragadott tételek, és itt azért a filológus legalábbis krahácsol bennem: mert milyen jó lenne megismerni ilyen minőségi előadásban azt a Galuppit, az egészet, nemcsak a fugának (mármint a szonáták közti hézagot kitöltő anyagnak) felhasznált egy-egy tételt. És aztán vannak az átiratok, pl. a K. 516 vonósötös lassú tétele a zongoraművész felrakásában, épp az említett két teljes Mozart-szonáta közé helyezve. Én ezt érzem esetlegesnek, miként a lemezt záró Liszt-átiratot (Ave verum corpus) is. Ám ekkor eszembe jut, hogy a Müpában itt adtam fel, itt kezdtem el bőgni. Most meg – magában hallgatva – közhelyesnek érzem ezt a Lisztet, mely kevésbé Mozart, mint a Galuppik, Haydnok, Cimarosák.
Vagyis ha a kiinduló kérdésre keresem a választ, el kell könyvelnem: vagy az eredeti műveket fogom hallgatni a lemezről, egyesével, önmagukért, vagy az egész lemezt mint összbenyomást, mint Ólafsson kortárs, posztmodern, a zenehallgatási szokásainkat megkérdőjelező alkotását, melynek csak egy-egy alkotóeleme a zene, a metaforikus borító (melyen a zongoraművész ujjai madártollakban folytatódnak), a kiváló formaérzék és a lenyűgöző technika.
