A Hungaroton gondozásában jelent meg szeptember 16-án az Anima Musicae Kamarazenekar String Serenades, Volume 4 elnevezésű lemeze.
Az Anima Musicae korongjára négy különleges sorsú, ritkán hallott késő-romantikus zeneszerző, Reinecke, Wolf, Karłowicz és Kalinnikov egy-egy fin-de-siecle szerenádja került.
A 19. században a nyilvános hangversenyélet elterjedésével a szerenádnak is kialakultak a nagy koncerttermek akusztikájára és a közönség igényeire kialakított formái. A szabadtéri előadhatóság nem volt elsődleges szempont, szerenád címen könnyedebb hangvételű, többtételes kompozíciók születtek igen változatos hangszer-kombinációkra, a kamaraegyüttesektől a nagyzenekarig.
Gyakran alkalmaztak tisztán vonószenekart (Dvořák, Csajkovszkij, Hugo Wolf, Elgar), de különleges vonós-fúvóskombinációk is megjelentek (R. Strauss, Dvořák, Max Reger), Brahms 2. szerenádjának vegyes kamarazenekari hangszereléséből például teljesen kimaradtak a hegedűk. Brahms Magyar táncai és Dvořák Szláv táncai, ha címadásukban nem is, karakterük, üzenetük alapján joggal sorolhatók a romantikus szerenádmuzsikák közé.
A 20. században Schönberg, Britten, Stravinsky, Bernstein előszeretettel alkalmaztak különleges énekes-hangszeres hangszín-kombinációkat szerenád jellegű kompozícióikban, a neoklasszicizmus ízlésvilága azonban visszahozta a klasszikus vonószenekarra komponált darabok divatját (Bartók Divertimentójára vagy Lajtha két Sinfoniettájára gondolunk), és megszámlálhatatlanul sok szerenád született 2-3-4-tagú kis kamaraegyüttesekre.
A kiadványba ide kattintva lehet belehallgatni.
Carl Reinecke: g-moll szerenád, op. 242 (1898)
Reinecke az ún. konzervatív romantika fontos mestere, igen termékeny zeneszerző, mintegy 280 opusszal a kor műfajainak szinte mindegyikéből. Emellett mint karmester és zongoraművész, és mint a lipcsei Gewandhaus zenekart leghosszabb ideig (1860–1895) vezető karmester írta be nevét a zenetörténetbe. Ebben a minőségében elévülhetetlen érdemeket szerzett nagy kortársai, Mendelssohn, Schumann és Brahms műveinek tolmácsolójaként.
Hugo Wolf: Olasz szerenád, G-dúr (1892)
A zeneszerző a későromantika különleges alakja, szenvedélyes wagneriánus, akinek elsősorban daléletműve él máig a hangversenyek műsorain. Mintegy 230 dalt komponált, nagyobbrészt Möricke, Eichendorff, Goethe, valamint spanyol és olasz költők verseire, egészen sajátos „pszihologizáló” szövegkezeléssel. 1883-ban bálványa, Wagner halálakor mély depresszióba süllyedt, Liszt Ferenc figyelme segítette át a holtponton, aki nagyobb szimfonikus formák kidolgozására buzdította.
Myeczysław Karłowicz: C-dúr szerenád, op. 2 (1898)
Wolfhoz hasonlóan Mieczysław Karłowicz lengyel zeneszerző szintén torzóban maradt életművet hagyott hátra, a késő-romantika fiatalon elhunyt mesterének neve a közelmúltban történt áttörésig nagyrészt ismeretlen maradt a zenei világ számára. A mai Fehéroroszországhoz tartozó Visnyevában nemesi családban született, itt kezdett hegedülni tanulni – később hegedűre komponálta egyetlen versenyművét – majd tanulmányait Varsóban és Berlinben folytatta Heinrich Urbannál és Arthur Nikischnél. Kompozíciói Richard Strauss, Albéric Magnard és Isaac Albéniz zenéivel mutatnak rokonságot, kutatók a lengyel zeneszerzés csúcsteljesítményének értékelik életművét, egyfajta átmenetnek Fryderyk Chopin és Karol Szymanowski zenéje között. Rövid élete során Karłowicz írt egy szimfóniát, egy hegedűversenyt, valamint számos szimfonikus költeményt és dalt. Sajnos a második világháború során sok kompozíciója elveszett.
Vaszilij Kalinnyikov: g-moll szerenád (1891)
Felvételünk lírai lezárásaként egy szintén a 19. század utolsó évtizedében komponált szerenádtétel hangzik fel, Vaszilij Kalinnyikov műve, egy jellegzetesen Csajkovszkij nyomdokain járó orosz kompozíció, amely mégis minden ízében szorosan kapcsolódik a német szerenádhagyományokhoz. Csajkovszkij neve nem véletlenül merül fel itt: Kalinnyikov barátja és mentora volt, aki a moszkvai Konzervatóriumban ösztöndíjat járt ki szegény sorsú pártfogoltjának, majd karmesteri állásokhoz segítette.
