Mi kapcsolja össze az egyik legnépszerűbb amerikai zeneszerzőt, Lowell Liebermannt és a nemzetközileg is jegyzett kazah hegedűművészt, Aiman Mussakhajayevát? Liebermann a Royal Ballet, a Juilliard School és Sir James Galway számára írt műveket; Aiman az UNESCO Béke Művésze, a Kazah Nemzeti Művészeti Egyetem rektora, és olyan helyszíneken lépett fel, mint a Carnegie Hall és a Royal Festival Hall. Most közösen készítettek lemezt. A Blue Griffin Records kiadványát hallgattuk meg.
Mussakhajayeva nemrég készítette el Liebermann 2001-es hegedűversenyének első felvételét, valamint a zeneszerző két kamaraversenyének friss feldolgozásait (szintén első alkalommal, Liebermann zongoraművével és az első hegedűre, zongorára és kamarazenekarra írt kamaraversenyével együtt) is lemezre vette. Az album áprilisban jelent meg a Blue Griffin Records kiadónál. A felvételen Tigran Shiganyan vezényli a Kazah Állami Szimfonikus Zenekart.
Mussakhajayeva amellett, hogy kiemelkedő kazah hegedűművész és prominens közéleti személyiség, együttműködött többek között Yo-Yo Ma-val, Mischa Maiskyval, Valerij Gergijevvel és Vladimir Ashkenazyval, valamint a Bécsi Szimfonikusokkal készített lemezfelvételeket a Deutsche Gramophone számára. Az UNESCO a Béke Művésze címet adományozta neki, emellett a Kazah Köztársaság Népművésze címet is megkapta jelentős eredményeiért.
Liebermann és Mussakhajayeva új albuma az előbbi pályafutásának több mint harminc évét öleli fel. Az album központi darabja a hegedűverseny, amelyet a Philadelphia Zenekar mutatott be Charles Dutoit vezényletével, a szólót Chantal Juilliet játszotta. A Philadelphia Inquirer azt írta hasábjain, hogy a versenymű „olyan népszerűségre tehet szert, amilyet a Barber óta egyetlen más hegedűverseny sem szerzett magának”. Liebermann a két kamaraversenyének vonószenekari feldolgozásait pedig kifejezetten e felvétel alkalmából készítette.
Liebermann azt nyilatkozta, hogy egyik kedvenc darabja ez a hegedűverseny. A második tétel John Ardoin dallasi zenekritikus emlékére íródott, aki közeli barátja volt a zeneszerzőnek. Ardoin Maria Callas nagy rajongója és szakértője volt; ezért vannak ebben a tételben olyan dallamok, amelyek a bel cantóra emlékeztetnek.
Az egész darab nagyon érzelmes, érződik benne a hatni akarás vágya, az igény a hallgató azonnali bevonására. Ennyiben tipikusan amerikai alkotásról beszélünk, bár Samuel Barber műveihez képest itt több racionalitással találkozhatunk. Megmondom őszintén, kicsit tamáskodva kezdtem bele az album hallgatásába, nem értettem, miért egy kazah szólistát választottak a feladatra, még akkor sem, ha a multikulturalizmus a komolyzene világában régóta igen elterjedt. Rögtön rájöttem, hogy aggodalmam hiábavaló volt, hiszen Mussakhajayeva szinte anyanyelvi szinten beszéli az amerikai szerző zenei nyelvét. Ez persze nem véletlen. A felvételek megkezdése előtt egy évvel már elkezdődött a közös gondolkodás, a párbeszéd, és csakhamar nekiláttak a közös munkának is.
Az eredmény magáért beszél: életteli, érzelmes amerikai kortárs zenét hallunk értő és szakavatott tolmácsolásban, kiugró meglepetést azonban senki ne várjon.
