„Az ember alig mer levegőt venni, amikor Hoffmannt olvas.” Robert Schumann személyes naplójának ez a bejegyzése jól összefoglalja azt a mély benyomást, amelyet E. T. A. Hoffmann történetei tettek rá. Az Etcetera kiadó az író által ihletett zongoraműveket vette lemezre, a szólista Marco Mantovani.
Schumann, a zwickaui könyvtáros fia gyermekkora óta mohó olvasó volt, és természetes, hogy egy érdeklődési körét és érzékenységét tekintve oly közel álló szerzővel került ily mély kapcsolatba. „Esténként olvass abból az átkozott Hoffmannból”, „Olvasd Hoffmannt, szüntelenül. Új világok nyílnak ki előtted! Uramisten! Micsoda elme!” – lelkendezett Schumann az íróról közvetlenül az albumon szereplő Fantasiestücke és a Kreisleriana megkomponálása előtt.
De ki volt E. T. A. Hoffmann? És miért bűvölte el ennyire Schumann hiperérzékeny szellemét? Ernst Theodor Amadeus Hoffmann német jogász, zenész és rajzoló volt, aki elsősorban íróként és regényíróként szerzett magának hírnevet Németországban. Nagyon ellentmondásos és megvetett, a kísértettörténetekre való hajlama miatt ironikusan „Gespenster-Hoffmann”-nak becézték; Goethe „betegesnek” minősítette műveit, Walter Scott pedig arra a következtetésre jutott, hogy Hoffmann-nak orvosi segítséget kellett volna kérnie. Hoffmann meséit valóban a mesevilág és a hétköznapi jelenetek, a természetfeletti és a horror, a titokzatos és a groteszk sajátos kombinációja jellemzi, amelyet a romantikus irónia, szatíra és paródia fűszerez.
De éppen a realizmus és a fantázia bizarr keveredése az, ami Schumannra olyan mély benyomást tett. A valóság és a képzelet ellentéte és keveredése abból az elbeszélői eszközből fejlődik ki, amely ellentétes és egymást kiegészítő személyiségű karakterpárokat alkalmaz. A hasonmás, a német romantikus irodalom jellegzetes toposza, amelyet Jean Paul Richter (egy másik Schumann által tisztelt szerző) és maga Schumann is igen gyakran használ.
Egyértelmű, hogy Mantovani Schumannt a szívében hordozza. Az ő felfogása ezekben a darabokban rendkívül tiszta, transzparens. Az átláthatóságot igyekszik néhol sejtelmességgel vegyíteni, ez utóbbi talán nem mindig a legjobb pillanatban történik, de az előadás mindvégig élvezhető, koherens. A zongoristától távol áll mindenféle öncélú magamutogatás, nem az a fajta művész, aki technikai tudásával szeretne villogni, ez az attitűd a német zeneszerző munkáinak tolmácsolásánál igen jól jön.
Mantovani a maga részéről így nyilatkozott Robert Schumannról: „Megvan az a ritka képessége, hogy behatoljon az emberi lélek mélységeibe, és érzékelje annak minden pszichológiai aspektusát.”
Véleményem szerint Mantovani tökéletes érzékkel fogalmazta meg Schumann kompozícióinak lényegét, és ezt le is fordítja hangokra a játékában. Ajánlott felvétel mindazoknak, akik a középiskolában rajongtak Az arany virágcserépért.
