A Bolygók Gustav Holst 1916-ban komponált, héttételes zenekari szvitje, amelyet 1918 szeptemberében mutattak be először. Egyik kedvenc előadásom a Sir Simon Rattle által vezényelt verzió, igaz, az egy később készült felvétel a Berlini Filharmonikusokkal. Most egy 1980-ban rögzített anyagot adott ki újra a Warner, ahol a nem kevésbé patinás Philharmonia Orchestra a brit karmester partnere. Transzcendens utazás következik.
Holst koncepciója az volt, hogy az akkoriban ismert hét bolygó mindegyikéhez komponáljon egy-egy tételt, és azok megpróbálják megragadni a bolygók mitológiai jelentéseit. A végeredmény egy hangokból épült „hullámvasút”, minden tételnek megvan a maga identitása, mégis mindannyian harmóniában működnek, azért, hogy együtt egy nagyszabású szimfóniát alkossanak, amely magához a naprendszerünkhöz is méltó.
Az első darab a Mars, a háború hozója. A felvételen a fúvósok parancsolóan szólnak, a dobok pedig megfélemlítő hangulatot kölcsönöznek az egész tételnek. A lassú felépítés feszültséget teremt, ami félelemérzetet kelt bennünk.
A következő tétel a Vénusz, a béke hozója. Bár nem a személyes kedvencem, amolyan szükséges szusszanás a Mars bombasztikus menetelése után. Kétségtelenül optimistább, mint az elődje, mégis áthatja egyfajta melankólia. Mintha a Mars agresszivitásának maradandó hatásai még mindig érezhetőek lennének. Rattle felfogásában a melankóliát mégis ellensúlyozza egy csipetnyi romantika, ami hozzátesz a könnyedséghez.
A Vénusz után a játékos szárnyas hírnök, a Merkúr következik. Ezen a ponton Holst már továbblépett a Mars tragikus hangjaitól, és most egy szeszélyesebb hangzással kísérletezik. A darab olykor finomkodó, a vonósok vidámságot és táncot kölcsönöznek, amely a következő tételben, a Jupiterben teljesedik ki igazán. A merész dobok és rézfúvósok aláhúzzák a fényes vonósokat, és a győzelem, a dicsőség érzésével töltik meg a tételt. Rattle és a Philharmonia Zenekar kicsit harsány színeket használ, néha túlexponálja a hangzást, kicsit túldübörög az egész, de egy tény: hatást vált ki.
Egyre távolodunk a Földtől, egyre nehezebben látunk el a messzeségbe. A Szaturnusz, az időskor követe egy picit idegennek tűnik, és vannak olyan részek, amelyek egyenesen nyugtalanítóak. Holst ebben a darabban egy mély, titokzatos térbe invitál bennünket. Az atmoszféra összességében eltorzult, mintha rejtegetne valamit a hallgató elől. Ennek ellenére az egész olyan, mint egy meghívás: merészkedjünk mélyebbre és messzebbre, fedezzük fel, mi rejlik a galaxis legtávolabbi zugaiban.
Az Uránusz csavaros vonósokkal és drámai basszussal rendelkezik, a szvit utolsó darabja, a Neptunusz viszont nevéhez méltóan misztikus. Tudjuk, hogy Holst mekkora hatással volt John Williamsre és ezáltal a Csillagok háborúja zenéjére, de itt nekem egy másik alkotás, Stanley Kubrick sokkal filozofikusabb mozija, a 2001: Űrodüsszeia jut eszembe.
Holst, hogy megmutassa, a Neptunusz mennyire a teljes végét jelenti mindannak, ami számunkra ismerős és felfogható, bevezet egy, a szvitben eddig ismeretlen hangszert: az emberi hangot. A szvit így egy kísérteties, szavak nélküli kórussal zárul, olyan éteri érzetet kölcsönözve a kozmosznak, amely megmutatja, hogy valójában milyen keveset tudunk. Mindenről.
