A Philharmonia Zenekar és Kórus 1957-ben vette lemezre Beethoven 9. szimfóniáját Otto Klemperer vezényletével. Az énekesek sem kisebb nevek, mint Christa Ludwig, Waldemar Kmentt vagy Hans Hotter. Az eredeti hangokat most a Warner gondolta újra, s ezzel életet lehelt a kilencedik egyik legjobb interpretációjába.
Klemperer a zenét a maga szokásos módján, szinte fekete-fehérben, egyértelmű megközelítésben tárja elénk, strukturális összetettsége és őszintesége néha kendőzetlen igazságot kölcsönöz a szimfóniának. Lassú tempókat hoz, értelmezése középút két híres kortárs rivális – Furtwangler titokzatossága és terjedelme, valamint Toscanini könyörtelensége, azaz gyors tempója – között.
Klemperer egy egyszerre monumentális és emberi előadást dirigál, amely egyszerűen magával ragadja a hallgatót. A Philharmonia Zenekar nagyfokú precizitással játszik, szinte látni, ahogy az egyes zenészek követik a karmester mozdulatait, átadván neki akaratukat. Rend van, de ihletett rend.
A sajátos zenekari hangzás – mint például a harapós harsonák az utolsó tételben vagy az izgalmas timpani-ütések – élénkebbé teszi a már megszokott színeket. A Scherzo megfontolt, komótos tempójával és a hosszú, második ismétléssel ezt a tételt majdnem olyan hosszúvá teszi, mint az elsőt, Klemperer ezzel is kiemeli a szimfónia monumentalitását. Robusztus hangzás és őszinte kifejezés – maga Beethoven sem kívánhatta volna másképp.
Klemperer minden egyes tételnek saját tartalmat ad, amely csak rájuk jellemző. Ezek a sajátos színek aztán egy nagy ívet alkotnak, összekapcsolva ezzel a négy részt. A Philharmonia Kórus makulátlan hangszíne és remek frazeálása tovább emeli az utolsó tétel hangulatát, a szólistákkal együtt beteljesítik Beethoven akaratát, immáron elhagyjuk a Föld nevű bolygót és valahol az univerzumban keringünk, miközben arra gondolunk, bár ez a transzcendens rend uralkodna itt lent is – az emberi világban.