Itt egy egyedülálló felvétel, amely ismét a 18. század eleji Velencébe repít bennünket. Ha azt hiszi az olvasó, hogy azokban az években minden Vivaldiról szólt az olasz városban, akkor nagyot téved. Albinoni, Caldara, Gentili és Reali korábban ismeretlen hegedű- és csellószonátáit adta ki a Snakewood Editions a Scaramuccia együttes előadásában, egy olyan lemezen, melynek borítóján egy fekete kutya feszít, vélhetően Velence egyik hídján.
Egy épp Velencében tartózkodó francia zenekritikus így írt 1709-ben Itália legjobb hegedűművészeiről: „Ha Róma, akkor Corelli és Montanari, ha Velence, Giorgetto és Albinoni…” Giorgio Gentilire és Tomaso Albinonira utalt. A fiatal Vivaldi azonban, aki ekkor már „Maestro di Violino” volt a La Pietàban, és aki még abban az évben kiadta második hegedűszonáta sorozatát, nem tartozott az ország legjobb hegedűművészei közé. Jelen felvétel olyan velencei mesterek zenéjét tárja elénk, akik a 18. század hajnalán már az új század stílusjegyeit fektették le, és akiket ma a „Rőt pap” árnyékában alig vagy egyáltalán nem ismerünk.
A szokatlanul sokoldalú Vivaldi – aki csak mintegy száz évvel ezelőtt került az „érdekes történelmi személyiség” kategóriából a nagy zeneszerzők panteonjába – központi szerepe a tizennyolcadik század első felének velencei zenei kultúrájában vitathatatlan. Mégis hiba lenne, ha a vele egykorú számos tehetséges muzsikust, aki ebben a városban született vagy tevékenykedett, csupán Vivaldi egyszerű kortársainak tekintenénk. A velencei kulturális élet ösztönözte a pluralitást, nem utolsósorban azért, mert az állam és metropolisza nem dinasztikus autokrácia volt egyetlen udvari központban, hanem olyan köztársaság, amelyben a politikai hatalom és a kulturális irányultság széles körben eloszlott. Ez ösztönözte az innováció és a kísérletezés légkörét, amelyet Velence kivételesen széleskörű nemzetközi kapcsolatai tápláltak a kereskedelem és a korabeli turizmus révén.
A CD-n található felvételek egy ECA nevű, saját fejlesztésű mikrofontechnikával készültek, amelyet egy olasz hangmérnök fejlesztett ki a maximális hanghűség elérése érdekében, a hangszerek nagyon jó elhelyezésével a hangszórók között létrejövő virtuális térben. A keverési és mastering folyamatot szinte teljesen analóg eszközlánccal végezték, hogy megőrizzék a bélhúrok és a csembaló hangjának összetett tónusú karakterét. Ez valóban olyan zenei élénkséget és háromdimenziós hangzást eredményez, amelyet akusztikus zenei felvételeken ritkán hallani.
A Scaramuccia barokk formáció előadásában ezek a régi-új darabok határozott érzéseket közvetítenek, örömöt, szomorúságot vagy épp mély melankóliát. A zenészek olyan szín- és árnyalat-arzenált alkalmaznak, hogy az ember csak kapkodja a fejét ennek a sokszínűségnek a hallatán. Mégsem tűnik úgy, mintha ebben a gesztusban csupán arra törekedne a zenekar, hogy öncélúan elkápráztassák a hallgatót, játékukból őszinteség árad.
A magas színvonalú zene és a kiváló előadásmód kombinációja, valamint az a tény, hogy itt nagyrészt ismeretlen repertoárral van dolgunk, külön figyelmet generálnak a kiadványnak. És nem jogtalanul. A CD visszavisz minket egy híres „zenevárosba”, a 18. század fordulójára, egy olyan időszakba, amelyben épp kialakulóban volt az a híresen csillogó velencei kultúra, amit ma is ismerünk.
