Nikolaus Harnoncourt a kedvenc karmesterem. Nem az egyik a sok közül, hanem A kedvencem. Harnoncourt valami olyat tett Mozart operáinak előadásával, hogy mikor hallgattam őket, úgy éreztem, jobban ismerem az embereket, a nőket, férfiakat, világosabbak előttem a szándékaik, ha pedig mégsem teljesen, akkor is nagyobb intenzitással figyeltem őket, ahogyan kommunikálnak. Most ugyan nem Mozart operáiról lesz szó, hanem egy olyan művészi attitűdről, amely összekötötte egymással az emberi és a zenei nyelvet. A Warner Mozart szimfóniáit, szerenádjait és operanyitányait adta ki újra Harnoncourt vezényletével. Rendkívül szubjektív ajánló következik.
Egy picit mégis csak visszautalhatunk az operákra, ugyanis az osztrák karmesternél minden párbeszédnek minősül a zenében, és ha már párbeszéd, akkor motívumok, történetek, érzések, ízek és szagok kommunikálnak egymással, gyakorlatilag megállás nélkül. Az itt szereplő szerenádok, szimfóniák és nyitányok a hangszeres Mozart munkásságát mutatják be a versenyművek kivételével, amikben, véleményem szerint, a legjobb volt. Az operákon kívül.
A hangfelvételek Harnoncourt hőskorszakában, 1980 és 1997 között készültek, az ezer közül is felismerhető Teldec hangzással. Akkoriban többre értékeltem a Decca és a Deutsche Grammophon makulátlanabb tisztaságát, de ahogy múlt az idő, egyre inkább éreztem azt, hogy ez a szikárabb, minimalistább, kevésbé csillogó megszólalás tökéletesen passzol Harnoncourt szikárabb, minimalistább, kevésbé csillogó, racionális és lényegre törő, a lényeget megragadó világához.
És ugyebár ez a lényeg. Egyszer azt írtam róla, hogy a vezénylése olyan, mintha baltával faragták volna. Ezt igaznak éreztem a mozdulataira, a kidülledő szemeire, a zihálásaira és a zenei végeredményre is. Kell Harnoncourthoz némi idő. Ahogyan egy jó bor sem adja könnyen magát, főleg akkor, ha valaki a sokkal (neg)édesebb ízeket kóstolta korábban. Ezekből ugyanis tengernyi van. A csillogó-villogó fényes hangok elsőre jobban elvarázsolják a gyanútlan zenehallgatót, és ez nem véletlen, minden kétséget kizáróan komfortosabb hallgatni. De ahogyan egyre inkább elmélyedünk a zenében, értjük és érezzük, miről szól, úgy vágyunk többre, igazabbra, „önazonosabb” megközelítésre.
Harnoncourt és egész munkássága ekkor jön be a képbe. Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy azt szólaltatja-e meg, ami a partitúrában pontosan benne van – mint azt a másik, jelenkorunk nagy sziklája, Christian Thielemann esetében mondani szokták -, de a darab esszenciáját egész biztosan visszaadja.
Az ő „régizenei” együttese soha nem robbantott ki igazi forradalmat: „A zenetudomány és a historikus hangszerek nem öncélúak” – mondja Harnoncourt, „én a történelmileg tájékozatlan, de zeneileg élő interpretációt részesítem előnyben. Mozart nem volt újító, de személyes stílusa kifürkészhetetlen nagyságú. Aki az ő zenéjét modern zenekarral játssza, annak feltétlenül fel kell fedeznie az eredeti hangzási sajátosságait” – teszi hozzá.
Ez a box set mindkettőt megmutatja: az autentikus hangzást a bécsi Concentus Musicus, a modernebb megközelítést a Royal Concertgebouw Orchestra képviseli, prezentálva azt a jellegzetes szenvedélyt és tüzes intenzitást, amely az osztrák karmestert mindenekelőtt művészetének igazi szolgájaként azonosítja.
